Roman Polanski a botrányai miatt egy nagyon megosztó figura. Elgondolkodott azon, hogy biztosan jó ötlet most vele dolgozni?
Évekkel ezelőtt már dolgoztam Romannal, és összebarátkoztunk. Barátként tekintek rá, és ha egy barát hívja az embert, hogy csatlakozzon hozzá, akkor nem gondolkodunk el azon, hogy mit fog ehhez szólni a külvilág. Nem tudom, hogy jó vagy rossz oldalon állok ezzel, de Roman a barátom, és nem tudok rosszabbat elképzelni annál, minthogy eláruljam egy barátomat. Az élet túl rövid ehhez.
Egyáltalán nem fél a cancel culture-től?
Szeretem makacsul követni a saját utam, és hűséges vagyok, mint egy szamuráj. Az ember élete nem egyetlen rétegből áll. Ott van a családod, ott vannak a barátaid és ott van a munkád. Nem hiszem, hogy tudnék olyan helyzetbe keveredni, hogy ez mind megszűnjön körülöttem. Nem szeretném az épp aktuális divatot követni, amikor új munkát választok magamnak. Egyszerűen csak követem az ízlésemet, mert ha nem így teszek, akkor elveszve érzem magam. A kultúrában kizárólag a saját érdeklődésedben és ízlésedben bízhatsz, és nem szabad arra figyelni, amit a társadalom próbál rád erőltetni.
Persze a döntéseimért én felelek. Ha több napot szánok egy rossz könyv elolvasására, ez az én döntésem volt. Ha rosszul választok szerepet, az is az én döntésem. Nem szabad a külső nyomásnak engedve másképp dönteni, mint ahogyan az ember szíve diktálja. Az ember döntései persze veszélyekkel járnak. A tengerre menni is veszélyes, ennek ellenére mégis rengetegen szeretünk vitorlázni. Nem engedek a külső nyomásnak, viszont érdekelnek a különböző vélemények, főképp, ha okos, a saját területükön képzett emberek mondják. Szeretik a legkülönfélébb emberekkel szóba elegyedni, mert érdekel, mit gondolnak a világról. Tájékozottnak kell lennünk, ha az igazságot kutatjuk.
Fanny Ardant a 80. Velencei Filmfesztiválon (Fotó: Tiziana FABI / AFP)
Roman Polanski közel kilencvenévesen rendezte a Palace Hotelt. Régóta ismeri őt. Mennyi alkotói frissesség maradt még benne?
Roman hihetetlen szenvedéllyel dolgozik mind a mai napig, és úgy érzem, hogy ez a filmjein is érződik. Nagyon felkészülten kezd bele a forgatásba, minden részlettel tisztában van, fantasztikus energiákkal rendelkezik. A Palace Hotel esetében kimondottan élvezte, hogy sok humorral dolgozhat, méghozzá túlzó, felfokozott humorral.
Nem nagyon szoktam ennyire elrajzolt, már-már karikatúraszerű karaktereket játszani, de semmiképp sem akartam kihagyni az élményt, hogy Polanski rendez.
Részletekbe menően foglalkozott a karakteremmel, a márkinéval, megvolt a véleménye még a frizurámról és a sminkemről is. Polanski képes mélységet adni egy karakternek, aki papíron talán nem olyan mély. Tegnap a premieren nézve a filmet, érződött, hogy ez a karakter nem szimplán egy kattant figura, hanem magányos is. Nem igazán tud kapcsolódni más emberekhez a környezetében, mert a világa kiüresedett. Ott ül egy luxusszállodában szilveszterkor, anyagilag mindene megvan, ám valójában semmije sincs. Kívül mindig mosolyog, de belül sír. Nem csak egy őrült figura a filmhez írt őrült poénokhoz, hanem megvan a saját drámája. Ez az a plusz, amit csak Roman tud hozzáadni egy ilyen filmhez. Még olyan dolgokra is figyel, hogy megmutassa a társadalmi különbségeket a hotel vendégei és a személyzete között. Nem csoda, hogy pont a szállodaigazgatót tette meg főhősnek, aki a két világ között foglal helyet.
Ahogy említette, a márkinénak mindene megvan, mégis magányosan szomorkodik a szállodája lakosztályában. Ismert színésznőként az ember nem kerül hasonló helyzetbe? Nem szokta azon kapni magát, hogy vendégként van jelen egy filmfesztiválon vagy játszik egy filmben, állandóan emberek veszik körül, mégis magányosnak érzi magát?
Szenvedélyes ember vagyok, és ez nemcsak a magánéletemre, hanem a munkámra is igaz. Szenvedéllyel szeretem a munkámat, és ez a szenvedély nem engedi, hogy rosszul érezzem magam közben. Szenvedéllyel töltött el az is, hogy Roman Polanskival forgathattam, most pedig szenvedélyesen tudok beszélni a vele szerzett élményeimről. Ha a családommal vagy egy filmforgatáson vagyok, számomra mindig gyorsan repül az idő. Ismerem, amiről beszélsz, szemtanúja voltam már, de velem nem szokott előfordulni. Színészként mindig a karakterem és a film történetének igazságát kutatom, és ez rengeteg elfoglaltságot ad.
Nem annyira művészként, mint inkább iparosként tekintek magamra: szorgos, aprólékos munkával tudok magamból jó alakításokat kihozni. Addig gyakorlom, addig csinálom, míg az eredmény megfelelő lesz.
Az ember sosem tudhatja előre, melyik filmje sikerül jól, ahogy azt sem, melyik lesz sikeres. Csak annyit tehetek, hogy mindegyik munkámba mindent beleadok. Több olyan filmem volt már, ami a bemutatása idején megbukott, később mégis felfedezte magának a közönség. Sosem lehet tudni. Orson Welles filmjei többnyire megbuktak, mégis most sok évtizeddel később is róla beszélünk.
Palace Hotel (2023)
Nem szabad a sikerre fókuszálnod, amikor belefogsz egy munkába, csak egy a lényeg: adj bele mindent! Már csak azért is így gondolkodom erről, mert a legtöbb filmemet nem szoktam megnézni. Számomra a forgatáson szerzett jó emlékek fontosabbak, mint ami végül születik belőlük. Ennek köszönhetően sok szép emléket őrzök olyan filmekről, amiket aztán nem szeretett annyira a közönség. Nem hagyom, hogy a filmek fogadtatása elhomályosítsa a pozitív élményeimet. Szerintem az ember kötelessége, hogy mindig a legjobbra törekedjen, és ez teljesen független attól, hogy színészként vagy pékként dolgozik. Ha pék lennék, biztosan én szeretnék lenni a legjobb pék a világon. De így van ezzel Polanski is: évtizedek óta filmről filmre tökéletesíti a művészetét. Ha ezt megtetted, akkor nyugodt lehet a szíved akkor is, ha nem jól fogadják a végeredményt. Nem rajtad múlt, hiszen minden mesterségbeli tudásodat és szenvedélyedet beleadtad.
Lassan ötven éve van a pályán. Mi az, amit egy új munkában keres?
Intenzitást. Izgalmat. Azt, hogy lelkesedéssel töltsön el. Azt kell éreznem előtte, mint egy kalandornak, aki épp most készül átkelni az óceánon. Vagy mint egy bokszolónak, aki a ringbe készül és nyerni akar. Annyira szeretem a munkámat, hogy a legtöbbször fáj, amikor véget ér. Enyhe szomorúsággal és némi melankóliával tölt el, amikor vége lesz egy forgatásnak. Örülök annak, hogy sikerült megőriznem magamban azt a lelkesedést, amit még a pályám elején éreztem. Egy forgatókönyvben számomra mindig a karakterem a legfontosabb. Nem kell, hogy szimpatikus figurát játsszak, de valahogy meg kell kedvelnem őt. Ha nem tudom megkedvelni, akkor lehet az a világ legjobb forgatókönyve, akkor is nemet fogok mondani rá. Enélkül nem tudok dolgozni.
A Palace Hotel az ezredfordulón játszódik pontban szilveszterkor. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra? Önön nem lett úrrá a nagy Y2K pánik?
Egyáltalán nem érdekelt, nem törődtem vele. Eléggé el tudok mélyedni a saját gondolataimban ahhoz, hogy ne foglalkozzak ilyen hiedelmekkel. Sosem hittem abban, hogy a világvége csak úgy, egyik pillanatról a másikra bekövetkezhet. Tudom, hogy a világ változik, ráadásul főképp rossz irányba, de a romlást lépésről lépésre nézhetjük végig, nem pedig egy pillanat alatt.
Zavarja, hogy a világ folyamatos változásban van?
Úgy tartom, hogy az embernek kell alkalmazkodnia a világhoz, és nem a világnak az emberhez. A tetteinkért pedig felelősséget kell vállalnunk, akkor is, ha jót, és akkor is, ha rosszat tettünk. A legtöbb helyzetben megvan a szabadságod, hogy igent vagy nemet mondj. Ez hozzátartozik az emberi lét szépségéhez.
Fanny Ardant a 80. Velencei Filmfesztiválon (Fotó: Tiziana FABI / AFP)
A karaktere, a márkiné igazi kutyabolond. Ön hogy áll a kutyákhoz?
Nemrég pusztult el a kutyám. Most abban a periódusában vagyok az életemnek, hogy várok egy kicsit, hogy készen álljak egy következő kutyára. A filmbéli kutyámat nagyon megszerettem, bár tény, hogy elvette előlem a reflektorfényt: ha a kutya képbe kerül, minden néző rá figyel. (nevet)
Polanski a filmben gúnyt űz a nagyon gazdag nők plasztikai műtétek iránti rajongásából. Ön híres a természetes szépségéről. Érdekelne, hogy mit gondol a témáról?
A félelem táplálja ezt az őrületet. Ez a legnagyobb ellenségünk. A félelem attól, hogy egyszer majd nem úgy néznek ránk, ahogy fiatal korunkban. Hogyan maradjunk szexik kilencvenéves korunkig? Ez nevetséges! Mivel rettegnek az öregedéstől, bármire hajlandók, ami azt az ígéretet hordozza magában, hogy a fiatalság illúzióját kelthetik. Attól tartanak, hogy idősen a világ többé nem lesz kíváncsi rájuk.
Sajnos olyan társadalomban élünk, ami nem szeret beszélni az öregedésről és a halálról, márpedig a tabusítás félelmeket szül. Tény, hogy vannak negatív oldalai az öregedésnek, hiszen a testünk már nem képes arra, mint régen, ugyanakkor ez is egy rendkívül izgalmas korszaka az életünknek. Nem fogom elítélni az összes plasztikai műtétet, mert láttam rá példákat, hogy nagyon jó ízléssel, finoman használták. Viszont sajnos sokkal gyakoribb, hogy szörnyeket csinálnak az emberekből. Én sosem akartam megfelelni a társadalmi elvárásoknak, ezért nem akartam és nem akarok örökké fiatal maradni.
