Halála volt a belépő a halhatatlansághoz: Lupe Vélez tragikus élete

„Az ágy üres volt. Az illatgyertyák aromája, a tubarózsa illata majdnem, – de nem teljesen – elfedte a bűzt, amely Skid-Row (nyomornegyed – a szerk.) elhagyatott otthonainak szagát idézte. Juanita végigkövette a hányás nyomát az ágytól, követte a foltos nyomot az orchideacsempés fürdőszobáig. Ott találta az úrnőjét, Senorita Vélezt, fejét a vécécsészébe dugva, megfulladva.”

Kenneth Anger a Hollywood Babylon című kötet botrányszerzője ezzel a látványos képpel festette le Lupe Vélez halálának pillanatát, és bármennyire is morbidnak tűnik, ez a fajta teátrális viselkedés valóban a színésznőre vallott, aki szomjazta a reflektorfényt, és egész életében két végén égette a gyertyát. Csakhogy a leírtakból semmi nem igaz, az egész a szerző fantáziájának szüleménye.

A látszólagos valóság ennél sokkal szomorúbb: félve az egyedülálló anyák megbélyegzésétől, Lupe Vélez egy maréknyi gyógyszerrel vetett véget az életének, és magzatát is magával vitte a sírba. De tényleg ez történt?

Zabolátlan természet

María Guadalupe Villalobos Vélez – vagy ahogyan mindenki ismerte, Lupe – 1908-ban született, Mexikóban, egy vagyonosnak számító, ötgyermekes család egyik lányaként. Az, hogy valami többre rendeltetett, már korán sejthető volt, a szülei épp ezért kiskamaszként táncórákra és angol nyelvleckékre íratták be. Anyja közreműködésének köszönhetően – aki kapcsolatai révén színpadi munkát intézett neki –, már idejekorán a szereplés útjára lépett, gyakorlatilag egyenes út vezetett számára a mexikói revütáncosok világába, ahol hamar megalapozta a hírnevét. Kiváló táncos és énekesnő volt, azonban zabolátlan természete és férfiügyei miatt a korabeli sajtó állandó szereplője lett. Vélez ugyanis elég szabados életet élt, költők, írók és más hírességek is keresték a kegyeit.

Tizennyolc éves volt, amikor egy fellépését látva beajánlották egy amerikai rendezőnek, aki pont egy mexikói színésznőt keresett a darabjába. Vélez, aki otthonában már hírességnek számított, mindent hátrahagyva Los Angelesbe utazott, hogy karrierjét új szintre emelje, de csalódnia kellett. Mire az angyalok városába érkezett, a szerepet már betöltötték. Hogy végül mégis itt maradt, Harry Rapfnak köszönheti: a férfi a Metro-Goldwyn-Mayer producere volt, és képernyőtesztre hívta Vélezt, meglátva benne a potenciált.

A tüzes latina

A színésznő jött, látott, és konkrétan hurrikán módjára tarolta le Hollywoodot. Vad lendülete valami olyasmi volt, amire a szakma ki volt éhezve, épp ezért gyakran hivatkoztak rá „a mexikói hurrikán”, „a mexikói vadmacska”, vagy éppen „a mexikói tűzhányó” becenevek egyikén. A tüzes latina archetípusának megfelelője volt – korának Sofía Vergarája –, de ez egyszerre volt szerencse és hatalmas átok is a karrierjére nézve. Szerencse, mert az egzotikus skatulyába tökéletesen beleillett, átok, mert a némafilmek leáldozásával az akcentusa sokkal inkább szembetűnő lett.

Noha úgy tűnt, egyre fényesebb csillaga a némafilmekkel együtt kerül a süllyesztőbe, a Leánytigris című mozi végül átlendítette ezen a ponton. Sőt, nemcsak átlendítette, hanem egyenesen sztár státuszba emelte.

1929-től sorra kapta a szerepeket a vásznon és a Broadwayn is. Hét olyan év következett, amikor ontotta magából a filmeket: Két világ szerelmese, Kongo, Laughing Boy, Hollywoodi bál – hogy csak néhányat említsünk. Ugyanakkor népszerűsége ellenére az MGM stúdió nem hosszabbította meg a szerződését, ezért szabadúszónak állt. Angliában és szülőhazájában is vállalt munkát – utóbbiban még a korábbinál is nagyobb sikereket elérve, hiszen az első mexikói színésznő volt, akinek sikerült befutnia a megfoghatatlannak tűnő amerikai sztárgyárban.

1939-ban Vélez szerepet kapott a The Girl from Mexico című kis költségvetésű filmben, ami kirobbanó siker lett, és a Vadmacska-sorozat kezdetét is jelentette. A szériában Carmelita Lindsayt, a temperamentumos, de barátságos mexikói énekesnőt alakította, a közönség pedig imádta őt a szerepben. 

1944-ben a színésznő visszatért Mexikóba, hogy főszerepet játsszon Émile Zola Nana című regényének adaptációjában, ami remek fogadtatást kapott – ez lett az utolsó filmje. A forgatás után visszatért Los Angelesbe, és úgy tervezte, ismét a színpadot helyezi előtérbe, erre azonban már nem került sor.

Szenvedélyek viharában

A képernyőn megjelenő karaktere, a tüzes, buja, vadóc szorosan kötődött a képernyőn kívüli személyiségéhez is, egy idő után pedig a kettő összemosódott. Vélez mégsem gondolta, hogy a viselkedése „sok” lenne.

– nyilatkozta.

Ugyanakkor az is igaz, hogy Vélez mindenhol ott volt, és a korabeli beszámolók szerint szomjazta a figyelmet. Többek között állandó vendég volt péntek esténként a Hollywood Legion Stadion bokszmeccsein, ahol szigorúan a ring mellett foglalt helyet, és torkaszakadtából biztatta a harcosokat. De a fényűző partik sem álltak messze tőle, melyeken előszeretettel gúnyolta ki azokat a színésznőket, akikben nemezist látott.

Viharos temperamentuma azonban leginkább a párkapcsolataiból – amiből meglehetősen sok volt – rajzolódik ki, ezekről szívesen számolt be a bulvárnak. Az egyik ilyen történet, hogy késsel vette üldözőbe Gary Coopert, egy eldurvult vita közben, és olyan súlyosan megsebesítette, hogy több öltéssel kellett a sebet összevarrni. De a férfi nem úszta meg ennyivel, szakításuk után a színésznő fegyvert fogott Cooperre és megpróbálta lelőni őt.

Johnny Weissmullerrel kötött házassága sem volt sétagalopp, Vélez ugyanis nem vetette meg a fájdalommal járó szexet, így a zúzódások, harapások, karcolások mindennaposak voltak tíz hónapig tartó frigyük alatt. Miután a házasságot felbontották, randevúzni kezdett Harald Ramonddal, akitől teherbe esett. 1944. november végén bejelentették az eljegyzésüket, alig néhány napra rá azonban Vélez lefújta a dolgot, és kirúgta a férfit az otthonából.

A tragikus hajnal

Négy nappal a szakítás után, a színésznő egy baráti vacsoráról hazatérve 75 szem nyugtatót vett be, amire aztán alkoholt is fogyasztott. Reggel a bejárónője az ágyában találta, holtan, egy Harald Ramondnak címzett búcsúlevéllel:

„Haraldnak: Isten bocsásson meg neked és nekem is, de inkább eldobom az életemet és a babánkét is, mielőtt szégyenbe hoznám őt, vagy megölném – Lupe.”

A halottkém ezt követően nyomozást rendelt el, de december 16-án megállapították, hogy a halála szándékos öngyilkosság volt. Vélez barátai is arról számoltak be, hogy a színésznő azt hangoztatta, inkább vet véget az életének, minthogy abortuszra menjen, vagy – amit még rosszabbnak tartott – házasságon kívül szülje meg a kisbabáját. Bár látszólag úgy tűnt, hogy a kor erkölcsi normái szerint cselekszik – miszerint egy gyereknek házasságban a helye –, ez valószínűleg nem volt igaz. Sosem érdekelte, mások mit gondolnak róla, miért pont ez lett volna kivétel?

A Bananas to Buttocks: The Latina Body in Popular Film and Culture című könyvében Rosa-Linda Fregoso azt írja, hogy Vélez élete utolsó éveiben a mániás depresszió és bipolaritás jeleit mutatta, és szerinte a kezeletlen mentális betegség volt az, ami végül erre a döntésre sarkallta.

Forrás: 1, 2, 3