Tegnap este az István, a királyt búcsúztattad. Nehezen engedsz el általad szeretett darabokat, szerepeket?
Szerencsés vagyok, hiszen gazdag repertoár van mögöttem. Nincs okom panaszra sem prózai, sem zenés szerepek terén. Sokféle karakter megtalált már és remélem még legalább ennyi vár rám. Az István, a király egy olyan darab, ami a pályám során többször is megtalált, többféle rendezésben játszottam. Nincs bennem hiányérzet. Úgy gondolok rá, hogy ez a feladat most eddig adatott meg. Az viszont tud egy bántani, ha idejekorán kell elengedni egy jó darabot. Amikor azt érzem, hogy ebben még lenne bőven, és a közönségnek is lenne igénye rá. Mi színészek csak kis porszemek vagyunk a nagy színházi gépezetben: ha változás van, elfogadjuk, és megyünk tovább. Azt szoktuk egymásnak mondani, hogy majd lesz más. Megértjük azt a tanítást, amit a szerep adott és elrakjuk magunkban a próbafolyamat emlékeit. Aztán megyünk tovább.
Amúgy sem szeretek elégedetlenkedni. Hiszek abban, hogy ha egy szerep valamiért nem hozzám kerül, akkor annak oka van. Akkor nekem valami mást kell csinálnom. Lehet, hogy később majd újra szembe jön. Annak kell örülni, ami van. A szüleim is erre tanítottak. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az ember nem álmodozhat valami újról, többről, jobbról.
Gubik Petra a Rebecca főpróbáján (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok/ Tari Róbert)
Rengeteg munkád van, rengeteg szereped. A rajongóidnak nincs könnyű dolga, ha mindenben látni szeretnének. Van valamilyen kapcsolatod a rajongótáboroddal? Felismered azokat a közönségben, akik gyakran jönnek megnézni téged?
Amikor előadások után kijövök a művészbejárón, sok ismerős arcot szoktam látni. Ha a neveket nem is, az arcokat azért megjegyzem. A Mi van a zsebemben? című koncertestem valahogy kaput nyitott a közönséggel való kapcsolatra és annak fontosságára. Itt állandó az interaktivitás, míg a színházban ez rendezés és koncepció függvénye. Óriási dolog, hogy a Magyar Zene Házában tarthattuk meg a Mi van a zsebemben? lemezbemutató koncertjét.
Két évvel ezelőtt indítottuk útra, azt tapasztalom, hogy vannak olyan emberek a közönség soraiban, akik ott voltak az első koncertek alkalmával, amikor első sorban magunk szórakoztatására játszottunk és azóta is visszatérnek, de mindig jönnek újak is. Ez a koncert sosem ugyanolyan, mindig formálódik, idomul a jelenhez. Most június 15-én egy komplett zenekarral, homokrajzzal, vonósnégyessel, profi körülmények közt debütáltunk a Magyar Zene Házában. Ez nagy dolog. Azt látom, hogy a közönség is élvezi ezt a fejlődést, ők is a részesei az örömünknek. Nélkülük nem lenne értelme az egésznek. Bízom benne, hogy még hosszú út áll előttünk együtt.
Nyilván csak egy ember vagyok a sokból, aki képviseli a magyar kultúrát, de ha valaki tényleg követi azt, amit csinálok, én úgy hiszem kap egy jó kanállal abból. Igyekszem úgy végezni a hivatásomat, hogy ha valaki kapcsolódni tud azzal, akkor neki legyen olyan érzése, hogy valamivel több lesz, valamivel gazdagabb, valamit szeretnék nekik adni. Én azt látom, hogy az emberek egy része, szomjazza a minőségi tartalmakat.
Nemrég tartottunk egy felolvasó estet, ahová a kedvenc novelláimat vittem el, és utána beszélgettünk egy jót. Ott is láttam ismerős arcokat. Hihetetlen belegondolni, hogy vannak néhányan, akik még a békéscsabai időszakomból követnek, sőt olyanok is, akik Kisvárdán a Várszínpadon láthattak először játszani. Ők gyakorlatilag láttak felcseperedni a színpadon, és talán drukkoltak, hogy ebből a lányból legyen valaki. Ma már a social media-nak köszönhetően, online térben ugyan de eljutnak hozzánk gondolatok, gratulációk vagy akár a kritikák is.
Gubik Petra (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok/Zsíros Alíz)
Egy rossz kritika ennyi sikerrel a hátad mögött megérint még téged? Hatással van rád?
Persze. Nem pereg le könnyen. Sajnos sokat tudok ezeken agonizálni. Teljes mértékben megértem azokat a kollégáimat, akik egyáltalán nincsenek jelen az online platformokon. Ezt bírni kell, valamilyen szinten golyóállóvá kell nevelned magad.
Nagyon sokfélét és nagyon sok helyen játszol, de mintha az alternatív, kísérleti színház és ezeknek a filmes megfelelői hiányoznának a pályádról. Ez tudatos döntés a részedről vagy egyszerűen csak így alakultak a dolgok?
Vonz ez a vonal, és érdekel is. Viszont rá kellett jönnöm, hogyha az ember belevág egy csapásirányba, az eléggé meghatározza azt, mi jöhet később.
A rendelkezésemre álló idő véges. Sokszor szoktam azt kívánni, bár lenne belőlem még kettő, és akkor mindenhová el tudnék jutni.
Idén is volt egy megkeresésem vizsgafilmek kapcsán például. Szívesen vettem volna részt bennük, lett volna hozzá kedvem, ezekből sokat lehet tanulni. De sajnos abban az időintervallumban egyszerűen nem tudtam bevállalni. Ilyenkor összeszorítom a fogamat és tovább megyek. Próbálok arra fokuszálni, hogy ne forgácsolódjak el. A mennyiség nem mehet a minőség rovására. Ez fontos szempont.
Sajnos van, amiről emiatt le kell mondanom. Hiszek abban, hogy lesz még olyan szakasz az életemben, amikor meglesz ezeknek is a helye. A nagy színházi szerepeim olykor olyanok, mint egy nagy polip, néha benyelik a kicsit. De nincs ez mindig így. Van, amikor fordul a kocka és kijátszódnak a nagy szerepek, jönnek a helyükbe újak, mások, azt is nagyon szeretem, amikor nem rajtam van a főszerep mázsás terhe. Ez a varázslatos a színházban, ha képes megújulni.
Ugye az egyeztetéseidet nem magad csinálod?
Szerencsére már nem. Van egy kulcsember, aki az egyeztetéseimet és a manageri feladatokat, a teljes jogi- és produkciós apparátust viszi, én pedig a művészeti részt. Nagy gépezetet működtetünk, ez már nem is mehetne másként. Ráadásul a „Mi van a zsebemben?” produkció, a saját projektünk során már több embert is foglalkoztatunk, ez nagy felelősség, nem szabad hibázni.
Pár éve éreztem, hogy annyi a feladatom, hogy ennyi felé már nem tudok száz százalékosan koncentrálni és jól jönne a külső segítség. Hiszek a csapatmunkában, pláne, ha egy jól működő csapatról van szó.
Azt is látni kell, hogy együtt képesek lehetünk nagyobbat álmodni. Hálás vagyok az együtt megtett útért.
A Rebecca főpróbája (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok/Tari Róbert)
Idén nyáron visszatérsz Szegedre a Szabadtéri Rebeccaval, ami a tavalyi év nagy premierje volt. Milyen emlékeket őrzöl tavalyról?
Csak szépeket. Kemény, feszített tempójú próbafolyamat volt, de megérte. Fantasztikus volt a társulat, a rendezés. Szerencsés csillagzat alatt született. Öt teltházas előadásunk volt, minden előadás végén standing ovationnel, ami a szegedi Dóm téren óriási eredmény. Egy musical-thrillerről beszélünk, nem egy szokványosabb romantikus vígjátékról, ami még inkább jelzi a sikerünk különlegességét. A darab alapjául Daphne Du Maurier regénye, A Manderley- ház asszonya szolgál, tele van vívódással, életutak keresztezik egymást és nagyon erős benne a bűnügyi szál is, Sylvester Levay pedig csodás zenét szerzett hozzá, a szövegkönyvet Michael Kunze írta. A dalokat Müller Péter Sziámi fordította magyarra.
A tavalyi siker vezetett ahhoz, hogy idén már nem öt, hanem hat alkalommal adjuk elő Szegeden a Rebecca-t, ami óriási dolog. 2013 óta mondhatni két-három évente megfordulok a Dóm tér színpadán, és nem emlékszem, hogy lett volna olyan darabom, amit egyes szereposztásban egymás után hat alkalommal játszhatok el a közönségnek, plusz még a nyilvános főpróba. Már nagyon izgatott vagyok. Alig várom, hogy ott legyünk.
Van még lámpalázad színpadra lépés előtt?
Ebben a szakmában régen rossz, ha valaki lámpalázas. Azt szoktam mondani, hogy egy kellemes adrenalinlöket van bennem.
Ha egy színész a próbák során alaposan végezte a munkáját, és kellően felkészült, begyakorolta a darabot, akkor a premier napján már nem kell izgulnia.
Készen állsz, és már csak a finomhangolás van hátra, ahhoz pedig már a közönség reakciójára is szükség van. Szegeden egészen hihetetlen, hogy esténként 4000 ember néz meg minket. És ebből játszunk hatot. Ez nagyon nagy szám.
Egy stadionkoncertnyi.
Igen. Büszke vagyok arra, hogy Magyarországon ennyien kíváncsiak az élő színházra. Ráadásul a Rebecca szabadtéri ősbemutató volt. Soha korábban nem játszották a darabot szabad ég alatt.
Engem is eléggé meglepett a dolog, ugyanis a Hitchcock filmet ismerve nehezen tudtam elképzelni szabadtéren.
Béres Attila rendezővel zárt próbatermekben kezdtük próbálni a darabot. Van egy intimitása a jeleneteknek, és ő folyton emlékeztetett bennünket, hogy húzzuk ki a teret, mert nem egy kőszínházban leszünk, hanem a Dóm téren. Azt mondta, hogy higgyük el, ha jól csináljuk, egy akkora színpadon is működni fog a darab intimitása, és igaza lett. Az előadás látványvilága lenyűgöző, igazi filmes hatásokkal átszőtt, amiben a díszletünk is egészen elképesztő életre kel. Nekünk is élmény volt benne játszani a zárt próbaterem után. A Manderley-ház lépcsőrendszerétől pedig a lélegzetünk is elállt. Rengeteg ember dolgozik egy ilyen produkción. Ahhoz, hogy igazán áttörő tudjon lenni, az nagyon sok ember profizmusának és fáradhatatlan munkájának köszönhető.
A Rebecca a Szegedi Szabadtéri Játékokon (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok/Tari Róbert)
Ha egyetlen emléket kellene kiemelned a tavalyi előadásokból, mi lenne az?
Nehéz egyet kiemelni. Az biztos, hogy mindig boldog vagyok, ha mehetek Szegedre játszani. Van egy fantasztikus varázsa a Dóm térnek és a Szabadtéri Játékoknak. Mindenkinek szoktam mondani: ezt látni kell, érezni kell ezt az energiát. Ha színpadon vagyok, akkor csak a szerepben gondolkodom, de amikor a takarásban állok, és jut rá időm, felnézek a hatalmas toronyra és az órára, és gyönyörködöm benne.
Persze nem kis fáradtság egy ekkora helyen egy darabot színpadra állítani, de ez kellemes fáradtság, mert a végén valami különleges születik belőle.
A Rebecca előadás prológja mindig különleges számomra. Ott az a hatalmas színpad, halljuk a közönség halk zsizsegését, majd egyszer csak lemennek a fények, bejön a füst, tengermorajlás, zúgás hallatszik és előlépek a színfalak mögül. Fejgépet kapok és acapella elindul az első pár taktus, amit én indítok. Az általam alakított „Én”, visszaemlékezik. Aztán megelevenedik a történet és visszaugrunk az időben. Csodálatos.
Szponzorált tartalom
