Polgár Tünde nemrég meglátogatta szülővárosát, Miskolcot. Az üzletasszony a mai napig rossz érzéssel megy vissza, ugyanis az édesanyja alkoholizmusa gyakorlatilag tönkretette a gyerekkorát, ezektől az emlékektől pedig legszívesebben megszabadulna – erről a Youtube-csatornáján mesélt.
„Öt-hatéves koromig nem is tűnt föl, hogy az anyám iszik. Amikor megéreztem, hogy mi történik otthon, akkor már tényleg olyan üvöltözések voltak, mint egy szappanoperában. Akkor már rossz volt hazajárni” – idézte a Bors Polgár Tünde szavait.
Sötétedéskor összeszorult gyomorral mentem haza, mert nem tudtam, hogy milyen hangulatban fogad az anyám. Apám nagyon keveset volt otthon, mert rengeteget dolgozott… Amíg másoknak a szép emlékek ugranak be a gyermekkoráról, addig nekem az, ahogyan az unokatestvéremmel elbújtunk a paplan alatt és sírtunk, mert kiabálás volt nálunk. Vagy az, hogy hová kellett vinnem éppen a hányós vödröt, hogy feltakarítsak
– emlékezett vissza a luxusfeleség, akit zárkózottá tettek gyerekkori traumái, épp ezért nagyon ritkán beszél róla.
Kredit: Trenka Attila
„Az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy rázárjam ezekre a dolgokra az ajtót, hogy ne kelljen rá visszaemlékeznem. Túl sok volt a fájdalom. Nem a fizikai fájdalom volt sok, pedig kaptam… Sokszor megvert az anyám. Üvöltött velem és tépte a hajam, hogy nem jó pálinkát hoztam a kocsmából vagy nem eleget, mert nem kaptam elég pénzt, és mertem kiflit venni az öcsémnek. De inkább az fájt, hogy amíg más kislányokkal az anyukájuk boltba ment és szépen öltöztette őket, addig én attól féltem, hogy ha az enyém bemegy az iskolába, részeg lesz” – mondta, hozzátette, felnőttként szerette volna rendezni a viszonyát az édesanyjával.
„Tizenkét éves korom után mindössze kétszer találkoztunk. Egyszer az édesanyja temetésén, amikor konkrétan átnézett rajtam és még csak a közelembe sem jött, majd jó pár évvel később, amikor már gyermekem és családom volt. Felhívott, hogy a fejemre olvassa, mik a gyermeki kötelességeim. Sorolta, hogy mire van szüksége, mert kórházban van. Derült égből jött a telefon, és nem is tudtam vele mit kezdeni. Küldtem neki pénzt és mindent, amit lehetett. De arra nem voltam képes, hogy találkozzak vele. Nem kérdezte meg, hogy mi van velem és az öcsémmel. Azt sem, hogy van-e unokája, vagy hogy miként élek… Abban a percben végleg lezártam egy újabb szobát. Mindaddig, amíg meg nem halt.”
