Pedagógusai és barátai Napocskának hívják, és Rozi valóban derűvel és kíváncsisággal fordul a világ felé. Önmagára inkább „másképp ép” emberként tekint – derül ki a Nők Lapja cikkéből.
Rozi harcai és a belső tenger
Kováts Adél és lánya, Rozi, Erkel László, azaz Kentaur esküvőjén, 2006-ban. (Forrás: Schumy Csaba/Central Médiacsoport)
Kováts Adél lánya koraszülöttként jött világra, az inkubátorban fertőzést kapott, amelynek szövődményét nem ismerték fel időben. Később vízfejűséget állapítottak meg nála, ezért söntöt kellett beültetni az agykamrái közé. A következő években újabb műtétek, fertőzések, epilepsziás rohamok és részleges bénulás következett, édesanyja kitartóan kereste számára a megfelelő szakembereket, ám Rozi ma már nemcsak hálával beszél a kapott segítségről, hanem azt a kérdést is felteszi, hogy mi történhet azokkal a gyerekekkel, akiknek a családja nem rendelkezik megfelelő kapcsolatokkal és lehetőségekkel?
Rozit tizenhét évesen a gyász olyan válságba sodorta, amelyből hosszú idő alatt tudott csak kilábalni. Gépírás-tanára segített neki felismerni, hogy az írás az önkifejezés és a feldolgozás eszköze is lehet. Sok gyakorlással megtanult tíz ujjal gépelni, majd novellákat, végül egy saját életéről szóló szöveget kezdett írni. Ebből született meg a Belső tenger – Rozi igaz története című könyv:
Mi késztetett a könyvem megírására? Egy trauma. Nem voltam már kislány, tizenhét éves, amikor hirtelen elvesztettem az apai nagymamámat, akit imádtam. Éppen náluk voltam, amikor rosszul lett, és rám hárult a feladat, hogy értesítsem apát. Nagyon megviselt, különösen az, hogy a szüleim kíméletből eltitkolták előlem a betegségét. Így nem dönthettem el, hogy azt az időt, ami még hátravan, hogyan töltsem vele. Sokára tudtam csak megbocsátani ezt anyának, akivel pedig addig szoros szimbiózisban éltünk.
Kováts Adél lánya mesélt a Nők Lapjának fájdalmairól, az önállóság iránti vágyáról és arról is, szerinte miért volna szükség alapvető változásra a fogyatékossággal élő emberek megítélésében és támogatásában:
A sok önvizsgálat, az identitásom keresése során végre ráébredtem, miért vagyok a világon: annyi segítségben volt részem, annyi ember adott bele apait-anyait abba, hogy én ma itt tartok, hogy szeretném ezt visszaadni. Úgy döntöttem, hogy íróként és jövőre már tapasztalati szakemberként is a „másképpen ép” társaimat fogom segíteni.
