Igazából járna nekem egy Nobel-díj, mert bár feltalálni nem, megszülni mégis sikerült a perpetuum mobilét. Tényleg. Az én gyerekem durvább elemekkel működött kicsi korában, mint egy regiment Duracell-nyuszi: reggel, ahogy kipattant a szeme, elindult, sebesen pörgött egész nap, majd este csak akkor állt le, mikor egyik pillanatról a másikra elnyomta az álom. Bár, ha jobban belegondolok, ez sem jelentett nyugit, mert álmában is folyamatosan mozgott.
Ez talán még nem is lett volna gond. Fiatal voltam, a gyereknek hála, elképesztően edzett, bár a zsírsejtjeim biztosan másra figyelhettek akkoriban, mert valahogy nem reagálták le azt a sok mozgást, amit a gyerek rám kényszerített. A gond az volt, hogy a folyamatos törpetornádós életmódhoz a gyerekemnél nulla félelemérzet párosult.
Ez már egész pici korában lejött, tisztán empirikus úton, mert már akkor is folyton folyvást fura helyzetekből kellett kimenekíteni. Persze én, mint minden első és egygyermekes anya, nonstop idegállapotban voltam a kölyök kísérletezési kedve és kalandvágya miatt. Konkrétan remegett a kezem vagy egy félórán át, miután az első önálló felülése után teljes erőből fejelte le a járóka fémmerevítőjét. Tény, hogy ebbe belejátszott az is, amikor a születése után a vérveszteségtől kóvályogva echte szaranya módjára sikerült a kiskocsi rácsába bevernem elég nagy lendülettel a szendergő újszülöttem érzékeny fejét. A csecsemős nővérek az eset után inkább elvitték a gyereket éjszakára, hátha sikerül egy kicsit visszaszereznem a véremet. Meg a józan eszemet.
Gyermekem a mászás időszakában rájött, hogy ez a babaszemmel hatékony mozgásforma nemcsak vízszintesen végezhető, de akár függőlegesen is. Így már elég hamar megpróbált a csúcsra törni – hol a kanapé, hol a fotel, hol az ágy, hol pedig a polcok csúcsára. Akaratánál semmi sem volt erősebb. Sajnos a karja és a lába sem, így már akkortájt volt pár nagyobb huppanása.
Zsenge korában már hobbit is választott magának: minden reggel gondosan lecsekkolta, vajon én ébren vagyok-e már – valahogy éjjel mindig mellettünk kötött ki, nem is értem, hogyan –, majd, amikor az éberkómánál durvább állapotban talált, és ez gyakran megesett, megpróbált szökni. Hogy felfedezze a lakás rejtett zugait. Az ágyról indulva. Így történt, hogy egy időben az ébresztőórám egy istenes koppanás volt, amikor a gyerek fejjel landolt az ágy mellett a padlón. Az mondjuk tény, hogy személyiségfejlődésem ezen a téren sokat köszönhet annak, hogy ezekben a pillanatokban alig voltam magamnál. Máskülönben tutira minden körzeti gyerekorvos sírva fakadt volna tőlünk, mert kb. mindennapos látogatók lettünk volna a rendelőkben.
Így viszont mire sikerült annyira magamhoz térni, hogy felfogjam, mi történt, a gyerek már háromszor megrázta magát, és láthatóan kutya baja sem volt. Nekem meg nem volt már miért pánikrohamot kapni.
Persze, voltak visszaesős időszakok. Például az, amikor élő egyenesben végig hallgathattam a telefonban, ahogy kizakózik a kiságyból. Alig tíz hónaposan. Mert neki a telefon kellett volna, amin az apja az ágya mellett velem beszélt, és bár a kiságy matraca már alacsonyra volt állítva, ő egy pillanat alatt sikeresen végrehajtotta halálugrását.
Éreztem, hogy most nagyobb a baj, mint a reggeli edzőugrásoknál. Rohantam haza, majd rohantam vele a kórházba, ahol kiderült, bizony koponyatörése van. Nem nyílt törés, nem volt vér, sőt, órákon át púp sem, de tört a csont. Később kialakult a haematoma is – ami tulajdonképpen egy vérömleny -, így 10 napig szó sem lehetett arról, hogy hazamenjünk. Tíz egész nap egy stokin ülve, azon remegve, vajon a vérömleny nagyobbra duzzad-e, és akkor tutira le kell szívni, vagy még rosszabb, vagy mákunk van, és elkezd felszívódni…
Míg abban reménykedtem, hogy ez utóbbi helyzet felé haladunk, a kórteremben volt szerencsém megismerni Petikét, az ötéves veszedelmet, aki egy óvatlan pillanatban és nem kevés ügyességgel megszerezte és megitta az anyja takarításhoz használt lúgját. Mindezt olyan hirtelen, hogy a szájában a lúg nem is hagyott nyomot, csak a nyelőcsövében kezdett rombolásba. Petike iszonyat nagy mázlista volt amúgy, pár hetes, szondán keresztül történő táplálás és gondos kezelés után gyógyultan mehetett haza. Ott volt a hároméves Áron, akinek a gerincét műtötték egy veleszületett rendellenesség miatt, és az édesanyja nem tudott ott lenni vele, mikor a műtét után éjjel kezdett ébredezni az altató hatása alól.
Ott és akkor rájöttem: sokkal, de sokkal rosszabb dolgok is történhetne a gyerekemmel, mint amiért ott vagyunk. És lehet, hogy még fog is. Mert az is nagy felismerés volt az ott lévő gyerekek szüleivel beszélgetve, hogy sokszor hiába figyeled árgus szemekkel a gyerekedet, a baj fél másodperc alatt megtörténhet. Ha pedig megtörténik, a pánik nem fog segíteni.
Miután kikerültünk a kórházból, már sokkal kevésbé voltam aggódós. A gyerek viszont nem volt kevésbé veszedelem. Hegyet mászott, legalábbis továbbra is mindenre felmászott, amin volt kapaszkodó, ugrott, rohant ész nélkül, olykor hátrafelé nézve, mert úgy az igazi, kit érdekel, mi van elől. Volt, hogy a biztonsági ajtóra mászott fel és vagy feltétlen mód a mögötte lévő villanyórát kellett volna piszkálni, vagy fél kézzel kapaszkodva, a másik kezében egy spárgával kellett a macskával játszani. Az állandó pörgéshez fel kellett nőnöm, és ez párosítva a folyamatos figyelemmel, valamint az éjszakai ébredésekkel, meglehetősen fárasztónak bizonyult. Talán ez is benne volt abban, hogy már nem ugrott össze azonnal a gyomrom, ha csattanást hallottam.
Sőt, egy idő után már akkor sem, ha vért láttam. Mert a felfújható medencében könnyű elesni és a fogínyt felszakítani, és mert az is tök normális, hogy egy gyerek lábán állandó vendég a plezúr meg a kék-lila foltok. Annyira, hogy igazából az a fura, ha utóbbiakból egy sincs. Ha hetek óta nincs egyik sem, az meg egyenesen tragikus, fix, hogy valami komoly kórsága van. Egy idő után olyan professzionalizmussal tudtam viselkedni ezekben a helyzetekben, hogy az egy sokat látott, az egészségügyben éveket lehúzó traumán dolgozónak is a becsületére vált volna. Na jó, talán annyira nem voltam profi, de az tény, hogy már halál rezignáltam tudtam tudomásul venni, hogy a gyerekkel történt valami.
Pillanatok alatt képes voltam felmérni a helyzet súlyosságát: elég a házi kezelés, esetleg látogassunk el a háziorvoshoz vagy azonnal a kórházzal kell kapcsolatba lépni. Még akkor is képes voltam nyugodt maradni, mikor a hegymászó gyerek a jó magasra feltett és zárt dobozból kiszedte a vasgyógyszeremet és megevett belőle épp eleget ahhoz, hogy a toxikológiához kelljen fordulni. Nem kellett gyomrot mosni neki, de csak egy szemen múlott.
A táskámban folyamatosan ott lapult némi egészségügyi alapfelszerelés: zsebkendő, hogy le tudjam mosni, fertőtlenítő, folyékony vagy kenőcs, az hót mindegy, a lényeg, hogy ne csípjen, rengeteg ragtapasz és rögzítő rugalmas háló, ha olyan helyen sérül, ahonnan könnyen lejön, csereruha, miegyéb. De odabent, a fejemben már rend volt, csend és fegyelem. Nem akartam folyamatosan agyonszabályozni, akartam, hogy merjen és próbáljon ki dolgokat és persze saját magát is. Megvoltak a szabályok: úttestre csak a kezemet fogva lehet lelépni, másnak fájdalmat, sérülést okozni nem szabad, ha szólok, arra azonnal oda kell figyelni, és reagálni kell.
Volt még egy különleges szabályunk is: csak azt teheti meg, amire egyedül is képes. A játszótéren nem segítettem felmászni mászóka legtetejére, a hintán nem hajtottam magasba, a fára sem tettem fel. Mert amit magától megcsinál, abban kisebb eséllyel fog lesérülni, hiszen megvan az ereje, ügyessége a helyzet megoldására.
Igazi kiképzőtábor volt, tele olyan kihívásokkal, amikkel nem is gondoltam, hogy szembe kell néznem, míg nem lett gyerekem. De nem bánom, mert így múlt el az én aggódásom és váltam egy zsebciklon nyugodt anyjává. Meg sokkal megfontoltabb emberré.
Szponzorált tartalom
