Még haza sem értem, és már záporoznak rám a megjegyzések, a kritikák, amelyek általában semmiféle kedvességet nem tartalmaznak. Hogy nézek ki? Miért ebben az időpontban értem haza? Miért nem vettem le a cipőmet? Láttam-e, hogy a lányomon milyen póló van? Miért dohányzom? Miért nem telefonáltam napközben? Fogok-e ma főzni? És általában, mit, miért éppen úgy teszek, ahogyan teszem…
Ha azt mondom, hogy rettegek a találkozástól, akkor nem túlzok. Pedig ez minden nap bekövetkezik, tekintve, hogy egymás melletti házban lakunk, és amikor hazaérek, akkor mindig az az első dolgom, hogy beköszönjek anyuéknek, megkérdezzem, hogy vannak, de 10-15 percnél többet nem szoktam náluk tölteni. Nem megy. Megkapom az aktuális letolást – mindig van erre oka az anyámnak –, aztán letörten hazasomfordálok. Hozzászoktam már 44 év alatt, hogy ilyen, de mégis minden alkalommal meglep. Aztán persze túllendülök a dolgon, hiszen ha segítségre van szükségem, akkor ő az első, aki rohan. Közben is kritizál, sokszor azonnal kiderül, ha például a gyerek megbetegszik, hogy nyilván én tehetek róla, megint valamit végzetesen elrontottam, de jön, és vigyáz rá. Szereti az unokáit, ahogyan a gyerekeit is, de lehetetlen leszoktatni arról, hogy mindenkinek azonnal ne vágja az arcába a véleményét. És nem érti, hogy ezt miért nem tolerálják jól az emberek.
A nyugodt pillanatok édesanyámmal a legritkábbak (fotó: Thinkstock)
Elmondok egy példát: az egyik barátnője nagyon beteg, rákos, rettentően sajnálja, mindenben segít neki. Amikor a múltkor átjött hozzá, hozott neki borlevest, amit otthon főzött. Anyám azonnal közölte vele, hogy ez neki nem kell, vigye el, még a neve sem tetszik neki. Edina azonban állhatatosan könyörgött, hogy kóstolja meg, nagyon finom lett, nem akarja elvinni, hiszen neki hozta. A végén már nem bírtam tovább, és közbeszóltam, hogy az anyám nagyon köszöni, majd megkóstolja, és biztosan nagyon finom lett. Egy hét múlva kedves édesanyám a fülem hallatára közölte a barátnőjével, hogy kiöntötte a vécébe egy kanál után, mert szerinte förtelmes volt az íze. És ezt a nőt az én anyukám bizony még szereti is. Hiába mondtam neki utólag, hogy nyugodtan mondhatta volna azt is, hogy nagyon finom volt, és köszöni szépen, nem biztos, hogy mindig mindenkit kötelező megbántani. Nem értette meg. Miközben ezeket a sorokat írom, felhívott egy futár, hogy csomagot hozott, kértem, hogy adja le anyukáméknál, mert én dolgozom. Felhívtam őt is, természetesen azonnal mondta, hogy persze, átveszi, kifizeti. Ebből is látszik, hogy tök rendes, én pedig lelkiismeretfurdalást érzek. És tényleg, értsétek meg, hogy szeretem, nagyon sok mindenre hajlandó vagyok a kedvéért, de megőrjít!
A kedvencem az, amikor fél órával később érek haza a szokásosnál. Mert dugó volt, vennem kellett valamit, megálltam valakivel beszélgetni, vagy tudj’ Isten, mi történt. Szóval fél órával később érkezem, anyám sík ideg, teljesen kiakadva esik nekem, hogy hol a fenében voltam, ő már frászt kapott, megint áll a bál, jön a veszekedés. Nem értem, miért? Mert telefonálnom kellett volna szerinte. Szerintem meg nem, mert nincs kőbe vésve, hogy pontban ötkor otthon leszek. Ha ennek ellenére aggódik, akkor hívjon fel, és bizonyosodjon meg róla, hogy még élek. Kategorikus nem a válasz, ő nem hív fele engem, én vagyok a gyerek, nekem kell telefonálnom. Ez a minimum! Szerintetek is csak a „gyerek” telefonálhat?
A legeslegjobb pedig az, amikor a saját gyerekeim előtt állít pellengérre, és elmondja, hogy mennyire szar anya vagyok, aki megengedi a majdnem 14 éves lányának, hogy ő válassza ki a pólóját, szar anya vagyok, mert nem keltem fel hétvégén jó korán, hogy házimunkát végezzen, és azért is szar anya vagyok, mert nem veszem el tőle a telefonját, hosszú időre, hogy helyette tanuljon. És hiába mondom, hogy a gyerek jól tanul, hogy olyan pólót vehet fel, amilyet akar, és nem szeretném megmondani egy ennyi idős lánynak, hogy melyiket válassza az adott napon, szerintem pihenjen legalább hétvégén, mert különben mindennap keltem, szóval ezt mind nem mondom el, csak felteszem azt az egyszerű kérdést, hogy: biztos, hogy a gyerekek előtt kell ezt mondania?
Viszont abban a pillanatban, ha esetleg én ejtek ki bármilyen kritikus megjegyzést a számon a gyerekeimre, azonnal a védelmükre kel, természetesen úgy, hogy engem torkol le – az anyjukat. Mert hülye vagyok, és nem tudok gyereket nevelni. Miért is? Mert nem pont azt csinálom, amit szerinte kellene, mert rajta kívül senki sem tudja olyan jól, hogy mit, hogyan kell csinálni… Nem egyszerű a helyzet, de talán nem reménytelen!
És közben meg iszonyú hálás vagyok az anyunak, hogy van, hogy segít, hogy lehet rá számítani, hogy sok mindent megtanított nekem, nekünk, hogy imádja az unokáit, hogy nem kell rettegnem, ha a gyerekek megbetegednek, hogy ki vigyáz majd rájuk, és ha kivételesen jó passzban van az anyám, akkor határozottan jó fej.
Persze, senki sem tökéletes, nem létezik hibátlan anya, hibátlan nagyszülő és nem is lehet elvárni senkitől sem a tökéletességet. A mások, akár a saját szüleink megjegyzései is sokat segítenek abban, hogy milyen példáktól, mintáktól óvakodjon az ember. Még akkor is, ha minden gyerek más, és minden szülő másként nevel, másként szeret. Nagyon odafigyelek arra, hogy ami nekem rosszul esik most, vagy rosszul esett gyerekként, azt ne kövessem el a saját gyerekeimmel szemben, és igyekszem beépíteni a jó mintákat is a mindennapokba. Nem faggatom ki a gyerekeket arról, hogy pontosan mit és kivel beszéltek, de figyelmesen végighallgatom őket, ha szeretnék elmesélni. Ha a véleményemre kíváncsiak, akkor azt is elmondom nekik, és igyekszem tisztelni az ő személyiségüket. Ha késnek, akkor nem sértődöm meg, tudom, hogy szólnak, ha pedig mégsem, akkor felhívom őket, és megkérdezem, hogy jól vannak-e. Mindig megbeszéljük, hogy az mindenkinek fontos, hogy merre járunk, és azt egy családon belül jelezni kell a másiknak, hogy ne aggódjon. Ha bármit készítenek nekem a gyerekek, akkor örülök, megköszönöm, még akkor is, ha az nem lett tökéletes, vagy kicsit odaégett. Maximum nevetve hozzáteszem, hogy legközelebb biztos jobban sikerül majd, de hát senki nem úgy született, hogy mindent tud, először meg kell tanulni és gyakorolni kell.
Tuti recept nincs, és a legfontosabb a szeretet és az odafigyelés, de némi tudatosság sem árt, próbálnunk kell nem elkövetni azokat a hibákat, amikről azt gondoljuk, hogy nem vezetnek eredményre. Az, hogy sikerült-e, úgyis csak később derül ki.
Szponzorált tartalom
