„Csongrád megyei lány vagyok – kezdi dallamos hangon életének történetét Éva, aki mindössze huszonhárom éves volt, amikor férjét megismerte. Egy kilenc éve tartó békés házasság, egy szerető férj, egy épülő ház képkockái elevenednek meg előttem, amikor a történet tragikus fordulatot vesz. – A házasságunk során, bár folyamatosan próbálkoztunk, soha nem sikerült szülővé válnunk – ez pedig nemcsak engem, de a kapcsolatunkat is felőrölte. Egy lombikunk sikerült, ám a terhesség mindössze tíz hétig tartott. Teljesen összetörtem: depressziós és pánikbeteg lettem, az önsajnálatba menekültem. Arról, hogy a férjem min megy keresztül, nem tudtam, de az utolsó lombik után pár nappal beismerte, hogy nem bírja tovább, válni szeretne. 2014-et írtunk ekkor.”
Éva lába alól kicsúszott a talaj, hazaköltözött a nagymamájához, és hagyta, hogy megtörténjen vele az élet. „Egy évig csak arra bírtam gondolni, hogy nincs értelme az életemnek. Ennek ellenére a sors engem mindig jó irányba sodor – mondja. Egyik napról a másikra felállt, beköltözött egy kecskeméti albérletbe, és egy olyan munkát talált, amiről korábban álmodni sem mert volna. „Kertészmérnök vagyok, egy nemesítő cégnél lettem kísérleti felelős. Már az állásinterjú hatalmas kihívás volt, hiszen életemben először angolul kellett megmutatnom, mire vagyok képes. Helytálltam, egyedül – és egy életre megtanultam, nem csak egy gyermek tudja megadni azt a szeretetet és szenvedélyt, amire oly régóta vágytam. Ha ő nem hagy el, mindezt soha nem tapasztalom meg. Hálás vagyok neki!”
Éva visszakapta önbizalmát, és életének egyik legboldogabb időszaka következett. A munka feledtette a gyászt, csak magával foglalkozott, csupa olyan dolgot csinált, ami feltöltötte. „Iskolába jártam, elkezdtem a mesterképzést, beiratkoztam egy angoltanfolyamra, futottam, edzettem. Jó dolgokkal volt tele az életem” – meséli. Egy társkereső oldalon ekkor ismerte meg második férjét, és hamar egy szenvedélyes kapcsolat kellős közepén találta magát. „Kilenc hónap után terhes lettem – spontán. Nem tudtam felfogni, hiszen papírom volt róla, hogy természetes úton nem eshetek teherbe. A terhességi teszt felért egy csodával” – emlékszik vissza Éva, és felidézi, bár imádta a várandósság minden egyes percét, érezte, házassága rossz irányt vett. „Mindössze három hónapos volt a kisfiunk, amikor először éreztem, nem bírok maradni. Három hónapot külön éltünk, amikor mégis úgy döntöttünk, megpróbáljuk újra – az élet azonban más forgatókönyvet szánt nekem.”
Öt hónapos volt Marci, amikor elkezdett nagyon erősen fájni a háta. A reumatológus két hónapon át ülőideg-gyulladással kezelte, gyógyszert nem adott, mondván, szoptat. Éva állapota azonban egyre rosszabb lett, alig bírt már járni, amikor a háziorvosa biztatására elment fizetős MRI-re. „Emlékszem, szombat délelőtt volt a vizsgálat, délben családi programon vettem részt, este pedig hívtak a kórházból, hogy azonnal menjek vissza, mert nagy a baj.” Másnap reggel újabb vizsgálatokat végeztek, majd felállították a diagnózist: kétoldali terhességi mellrák, áttétek a csontokon, kétoldali nyirokáttét, tüdőáttét és két májáttét. „Sokkos állapotba kerültem, csak arra tudtam gondolni, hogy nem fogom megérni a gyermekem első szülinapját sem. Elképzelni nem tudtam, mi lesz velem.” Éva életében ekkor jött el másodszor is az a pont, amikor úgy érezte, a házasságának vége, ha marad, abba biztosan belehal.
A diagnózis után három héttel, bár elkezdték a legerősebb kemoterápiát, Éva nem dőlt hátra, egy rákgyógyult kollégájának tanácsára nem várt az orvosokra. Ugyan csak bottal tudott bicegni, ment előre – mert makacsul akarta az életet. „Két kemoterápia között vettem egy kicsi házat, felújításba kezdtem, megcsináltam a mestervizsgám – egyszerűen nem hagytam magamnak időt arra, hogy azon gondolkodjam, beteg vagyok, mi lesz velünk Marcival. A mély elkeseredés csak éjszakánként ért utol, de reggel már tettem a dolgom, dolgozott bennem a tudat, hogy nekem ezt meg kell oldanom.”
Ki legyen a Szuperhős anya pályázat nyertese?
A te kedvenced Éva? Kattints IDE, és szavazz!
Olvasd el a többiek történetét is!
Éva fájdalmai a kemoterápia után, a csonterősítők hatására enyhültek, a botot elhagyhatta. „Orvosom a hatodik kemoterápia után immunterápiás kezelésre váltott, ami annyira jól »dolgozott«, hogy »kipucolta« a tüdőm, a májam, a nyirokmirigyeket, a bal mellemből teljesen eltűnt a daganat, a jobb oldali hatcentis pedig másfél centisre zsugorodott. A csontokon van még áttét, de ez az állapot már egy éve stagnál, ami több mint reményteljes. Most egy újabb gyógyszerre várok – lelkesedik Éva, majd hirtelen elcsügged: – Borzalmasan fáj, hogy miközben majdnem tíz évet vártam a gyermekemre, nem tudom az anyaság minden pillanatát kiélvezni. Amióta Marci megszületett, problémamegoldó üzemmódban működöm, és gyakran elfog a kétség, hogy vajon betegen mennyire tudok jó édesanyja lenni a fiamnak.”
Éva rezgéseit Marci is pontosan érzi, aki bár nagyon ragaszkodik az anyukájához, mindig békésen viseli, ha távol marad a kezelések miatt. „Nyugodt, kiegyensúlyozott emberke, és annyi szeretet van benne, hogy sokszor úgy érzem, ő egy angyal. Nem véletlenül kaptam őt. Ma reggel is odakuporodott mellém, és csak annyit mondott: Anya, mindig szeretlek!”
„Ami a jövőt illeti, azon túl, hogy szeretnék újra fájdalom nélkül élni, dolgozni és futni, egyvalamit akarok csak igazán: felnevelni a fiamat.”
Aki szeretné Éva történetét figyelemmel kísérni, a blogján is megteheti. Kattints ide!