„Csak egy anyuka” – írja magáról szerényen az a csíkszeredai asszony, aki férjével hét fiút nevel. Bár maga nem érzi ezt nagy tettnek, azt mondja, annyi embertől hallotta már: „te egy hős vagy”, hogy gondolt egyet, és benevezett a pályázatunkra.
„Főállásban nevelő vagyok egy gyermekotthonban, de anyaként is főállást töltök be mindennap – mondja András Laura. – De emiatt egyáltalán nem tartom magam hősnek, természetes rendje az életnek, hogy minket felneveltek, és mi is felneveljük a következő nemzedéket.”
A másik mondat, amivel gyakran megtalálják, valójában egy kérdés: „Ez mind a magáé?” – a fiúkra mutatva. „Egymilliószor hallottam” – mondja Laura. Amikor igenlő választ ad, általában ez a reakció: „Milyen ügyesek!” (Mármint a házaspár.) Az asszony szerint viszont az emberek ilyenkor valójában azt gondolják: „Ezek nem normálisak…”
„Én úgy vagyok vele, hogy isten adta, hát elfogadtam, én imádom őköt. Nekem az nem probléma, ha egy gyermek ordít. Időnként kikapcsolom a receptoraimat, és kész. Igaz, olykor azt sem hallom meg, amikor szólítanak, mondjuk úgy, hogy »elhallom«” – nevet Laura a sokgyermekes anyák önvédelmi mechanizmusát taglalva.
Ő egykor abba a festőmesterbe szeretett bele, aki felújította a házat, ahol lakott. „Ő egy ezermester, mindenhez ért” – meséli férjéről, András Csaba Elődről. Huszonöt és huszonhárom évesek voltak akkor, ma pedig már tízéves házasok. Legnagyobb fiuk tizennégy, a legkisebb négyéves. Az esküvőt csak a harmadik születésénél tartották meg keresztelővel egybekötve. „Mondjuk úgy, extrém család vagyunk” – mondja Laura.
„Együtt voltunk, tudtuk, hogy együtt akarunk maradni, de esküvőben nem gondolkodtunk” – magyarázza, de a „gondolkodtunk” inkább Csabát jelöli, úgyhogy Laura „megfenyegette”, hogy ha nem házasodnak össze, minden gyereküket Salamonnak fogja elnevezni. Ez hatott. Komolyra fordítva a szót, mivel Andráséknak nagyon fontos a magyarságuk, az összes fiú ősmagyar keresztneveket kapott, mindjárt kettőt, sőt az elsőszülött hármat (túl azon, hogy már a vezetéknevük is egy keresztnév…). A házaspár azonban rájött, hogy jobb, ha nem szórják a neveket, mert lehet, hogy még kelleni fognak. Úgy is lett:
A fiúk sorrendben a legnagyobbtól kezdve: Koppány Örs Csaba, Tas Előd, Turán Miksa, Nimród Álmos, Magor Huba, Etele Hunor, Kund Lehel.
Mint Laura meséli, a második gyerek után úgy vélték, kettő elég is lesz, főként, hogy mindössze egy év és két hét van köztük, így az édesanya egyszerre szoptatott két kicsit: „nálunk megállás nem volt”. Az altatás sem volt egyszerű feladat: „Egy kerek esztendőt mentünk körben minden éjjel…”
De a sors másként akarta, úgy gondolta, egy, legfeljebb kétévente megajándékozza őket egy újabb fiúval. Hogy mit szólt a rokonság? „Ki voltak ájulva” – mondja Laura. „Megbolondultatok-é?” – ezt kérdezték. – Mindenki elmondta, hogy mennyit kéne, s mennyit nem kéne. Nem voltunk díjazva, na. Azóta változott a mentalitás körülöttünk, de én azt mondom, ezt meg kell élni ahhoz, hogy valaki meg tudja érteni. Vagy látni például azt, hogy mennyire örültek a nagyok a kicsiknek. Ahogy ringatta egyik a másikát… Olyan apásak egymással!”
Laura és családja (Fotó: magánarchívum)
A család a negyedik gyerekig gondolt arra, hogy talán egy kislányuk is születik, ám utána teljesen elfogadták, hogy náluk ez nem opció. „Eleve nem szeretem a rózsaszínt, a kék a favoritom. Cipelek, emelek, mint egy férfi, és nem vagyok egy tűsarkon járó típus. A férjem is amolyan egyfajta. Úgyhogy nálunk nem volt esélye a kislánynak, és nem is merek gondolni rá ennyi fiú mellé. El lenne szalatva, nem volna egészséges. Meg hát… ez így volt kitervezve fentről, így fogadtuk el. Idővel talán megadatik – de már inkább csak menyemként” – nevet az asszony.
Egy ilyen vállalás persze anyagilag sem tűnik egyszerűnek. „Egy nevelői fizetés szinte semmi, a férjem is csinálja, amit tud, de azért egyáltalán nem panaszkodom. Mondják, hogy ahova az isten bárányt adott, kertet is ad hozzá. Egyszóval tesszük, vesszük, kínozzuk s csináljuk, ahogy felénk szól a mondás. Sokan elvannak már két gyerekkel, azt mondják, harmadikat már nem vállalunk be. Jaj, dehogynem! Én a harmadiknál azt mondtam, kész, vége, összevegyültem mindennel. De aztán mindig rájövök, hogy az örömök az aprókból tevődnek össze. Most a kicsi leszokott a pelenkáról, nekünk ez már nagy öröm. Vagy a vicces beszólásaik… Meg hogy a hatévesre olyan kiértékelőt kaptam az iskolából, ami egy nyolcévesnek felel meg… Amire időm van, azt megcsinálom. Ebéd, tiszta ruha örökké legyen. Csak annyi a fontos, hogy ne essen, amikor a ruháim kint vannak az udvaron. El se tudom anélkül képzelni a napokat, hogy valahova ne fussak, hogy melyiket honnan kapkodjuk össze… Sokszor egymásra fekszik az elviteli idő, olyankor a nagyokat is bevonjuk a segítségbe. Érdekes, na. Erről napokig lehetne zengeni.”
Laura azt mondja, sok mindenben elkélne a segítség, de amit tudnak önerőből, azt megcsinálják. „Idén is építettünk egy házikócskát az udvarra, mert az én ősömbe költöztünk be. Tudunk fejlődni, csak sokkal lassabban, mint más. Aki valamit meg tud valósítani egy év alatt, azt mi öt-hat alatt. De örökké úgy csináltuk, hogy mindnek meglegyen, amire szüksége van. Olyan még nem volt, hogy valaki mezítláb menjen iskolába, vagy ne legyen tízóraira való. Nálunk a prioritás az a gyermek.”
Idáig jut a mesélésben, amikor futnia kell, mert „a másodikom még nincsen kész, a leves az már megvan”.
Ki legyen a Szuperhős anya pályázat nyertese?
A te kedvenced Laura? Kattints IDE, és szavazz!
Olvasd el a többiek történetét is!
Mikor visszahívom, az iránt érdeklődöm, ő maga mikor pihen (az énidő szót valahogy nem merem bedobni). „Lefekszek s alszok. Jó gyorsan, röviden és velősen szoktam aludni – mondja. – A sok nehézséget kompenzálja, mikor kapunk a gyermektől egy kedves szót, mikor azt mondja, anyu, ülj le, pihenjél. Mikor beteg voltam, aggódtak, nekiálltak szalmapityókát sütni nekem, tudták, hogy nem tudok enni, de úgy is sütték. Nem tudom elképzelni, hogy aki elmegy nyaralni a Hawaii-szigetekre, az boldogabb annál, mint én. Össze se lehet mérni a két dolgot. Aki oda el tud jutni, annak soha nem lesz nagy családja.”
A jó gyereknevelés ott kezdődik, hogy nagyon összetartanak. „Amikor ő gyengébb, én veszem fel a vaskesztyűt, s fordítva. Mikor a naggyal én nem bírok, akkor jön a férjem. Sosem vallottunk szégyent, ha héttel mentünk is be a boltba, nálunk ilyen nincs. Tudják, hogy amit kell, azt megvesszük. Édességet is kapnak pont úgy, mint más gyermek. Persze megtartóztatás is kell, de tiszta nevelés az egész. Mert a még több édességtől meg játéktól boldogabbak nem lesznek. Vannak dolgok, amik sokkal többet érnek, és amit majd idővel, felnőttként jobban tudnak értékelni.”
Az édesanya szerint fontos, hogy a fiúk is kivegyék a részüket a tennivalókból. „Rendszeresen odateszem őket segíteni nekem, váltsák egymást. Persze elhangzott már, hogy »De miért mi mosogatunk, miért nem te?«, amire én replikáztam: »Akkor állj be főzni, kicsim!«, és azzal kész. Nem tudom úgy megkérni őket, hogy ne csinálják meg, csak hát kommentálni örökké kell nekik. Én azt mondom, mindent az ember nem kell meghalljon, mert akkor az a szívére megy. Szóval mikor vegyülünk össze mindennel, valamit ki kell találni. Ki ahogy tud, úgy segít. Így az életben is jobban boldogulnak majd, és akkor az talán visszaigazolás lesz, hogy valamit csak jól csináltam.”