Rákbetegség: ki az, aki feladja, és ki az, aki küzd az életért?

Magyarországon még mindig a rákos megbetegedés az egyik vezető halálok. Tapasztalataid alapján milyen megküzdési stratégiák a tipikusak a betegek között? Vagyis: hogyan próbálunk túlélni?

Vannak magunkkal hozott, korábban megtanult módszerek, illetve a trauma hatására kialakított egyéni stratégiák. A logikára építő ember sokat gondolkodik, elemez, olvas. Utánajár mindennek, összegyűjti a legfontosabb információkat, majd racionális alapon meghozza a döntést. Például arról, hogy milyen kezelést választ. Ezzel szemben az érzelmi alapon működő ember rengeteget beszél, ventilál, számára sokkal fontosabb a feldolgozásban az, hogy megossza a nehézségeit másokkal, mint az, hogy milyen tényeknek van a birtokában. Ő az, aki gyakran foglalkozik ezekkel a kérdésekkel: Mit üzen ez a betegség nekem? Mire világít rá?

Az emberek többsége racionálisan vagy érzelmesen reagál egy-egy krízisre, stresszhelyzetre?

Mindkét reakcióval egyforma rendszerességgel találkozom. És természetesen találkozom olyan emberekkel is, akik nem tudnak küzdeni, akik a rossz hír után a tagadásba, titkolózásba, felejtésbe menekülnek. Vagyis feladják.

Vajon miért?

Ennek gyakori oka a tanult tehetetlenség. Ha sokszor azt éltem meg, hogy hiába teszek valamit, annak nincs hatása, vagy nincs elégséges hatása, egy idő után már meg sem próbálom megoldani a krízishelyzeteimet. Pedig, abból, hogy hatszor nem sikerült valami, még nem következik az, hogy hetedszer is sikertelen leszek. Szerencsére – gyerekkori tapasztalatoktól függetlenül – ezen át lehet lendülni felnőttkorban.

Honnan tudjuk, hogy működik a stratégiánk?

Onnan, hogy csökkenti a stresszhelyzetet. Stresszt egyébként bármi okozhat, nem szükséges hozzá egy súlyos megbetegedés vagy veszteség. Elég, ha valaki összeszólalkozik a főnökével, és fél a munkája elvesztésétől. De minden nagy krízisre igaz, hogy a korábbi módszerek mellé szükség van újakra is. A lényeg, hogy minél szélesebb legyen a repertoár, és az illető ne legyen passzív.

Gondolom, fontos az is, hogy milyen társadalomban élünk. 

Nagyon fontos. Magyarországon a rendszerváltásig elnyomó kultúrában éltünk, ami krízishelyzetekben nem támogatta a kreativitást, hiszen önmagában a választás szabadsága sem volt adott. Annak ellenére, hogy mindennek ugyan már lassan harminc éve, a mostani felnőtt generáció még olyan szülőktől vett át mintákat, akiknek a tanulására rányomta a bélyegét a korábbi rendszer zárt világa.

Mit jelent ez a betegségekhez való hozzáállásban egész pontosan?

Általában azt, hogy félünk. Mondok egy példát. Van valamilyen rossz tapasztalatunk, elvesztettük például az egyik közeli családtagunkat, barátunkat ugyanabban a betegségben, amit nálunk is diagnosztizáltak. Ráadásul tudjuk, hogy a rák sokáig szinte egyenlő volt a halálos ítélettel. Ezért sokan most is így állnak hozzá.  Ennek a típusnak az ellentéte az, aki nemcsak evidensnek tartja a gyógyulást, hanem őszinte bizalommal közelít minden gyógyító emberhez – ez sem biztos, hogy jó.

Tapasztalatod alapján a legtöbb ember számára mi a legijesztőbb egy súlyos betegséggel való küzdelemben?

A kontroll elvesztése, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzése. A legtöbb ember – érthetően – igyekszik is visszavenni a kontrollt. Szakemberekkel, érintettekkel konzultál. Nyakába veszi az internetet. Információkat gyűjt, hogy támpontjai legyenek. Diétát kezd. Mozgásterápiára jelentkezik. Keresi a kapcsolatot, a támogatást a többi érintettől. Sok embernek mindebben talán az együttérzés, a támogatás a legfontosabb, ez adja a legtöbb erőt. Az egyik páciensem például meghatottan mesélte, milyen hatalmas szeretettel fogadta vissza a közösség, amelynek a tagjaival együtt jógázott. A legfontosabb az, hogy felismerjük, ha segítségre van szükségünk, és merjünk segítséget, megértést, támogatást kérni.

Kik állnak leggyakrabban a beteg ember mellé?

A legérdekesebb az, hogy általában mindenkinek van egy referenciaszemélye. Nem feltétlenül a családból, és még csak nem is feltétlenül a baráti körből. Ez egy olyan személy, aki tele van számunkra vonzó tulajdonságokkal. Valaki, aki inspirál, akihez szeretnénk hasonlítani, és akinek a jellemzőit megpróbáljuk beépíteni a saját személyiségünkbe. Gyakran hallok “azt olvastam xy-tól“, “xy azt mondta” típusú kijelentéseket a betegektől. Ez sokszor egy celeb például, aki elmeséli a saját küzdelmeit a betegséggel. Az érintettek rengeteg erőt merítenek abból, hogy ismert emberek felvállalják a betegséget. Önmagában az, hogy beszélnek erről, nagyon jó mintát ad, csökkenti a szégyenérzetet, és reményt jelent a gyógyuláshoz.

Ezeknek a referenciaszemélyeknek aztán mindent elhiszünk. Ez néha veszélyes is lehet.

Ez így van. Sokan evidenciának tekintik, hogy ha valakinek bevált egy gyógymód, akkor az az ő betegségük leküzdésében is hatékony lesz. Pedig mindenki máshogy reagál ugyanarra. De sokat számítanak a hiedelmek is – a gyógyulásba vetett hit, az istenhit. Az a hozzáállás, hogy a sok rossz után bizonyosan jóra fordulhatnak a dolgok. Ez egyébként veszélyes is lehet, ha valaki teljesen passzívvá válik. Nagyon fontos a betegséghez való konkrét viszonyom. Képes vagyok például ennek hatására olyan erőket mozgósítani, amelyeknek a létezéséről nem is tudtam? Aktív tudok lenni? Vagy elfogadok mindent, és nem törekszem arra, hogy megpróbáljam befolyásolni a gyógyulást? Hogyan viszonyulok az átmenetileg vagy tartósan megváltozott életemhez? Az esetleges veszteségekhez?

Képünk illusztráció (Fotó: Profimedia)

Küzdelem a rák ellen: profán módon fogalmazva, vannak ebben trendek?

Sokan vállalkoznak valamilyen nagyobb kihívásra. Valaki ilyenkor elmegy egy zarándokútra, vagy nekiáll felkészülni egy maratonfutásra – ezzel valahogy csökkenti a sérültségérzést. Ez erőt, önbizalmat ad. Az ember megnyugszik, hogy még van teljesítőképessége. A tüdőembóliám után két hónappal én is átúsztam a Balatont. És én is pontosan ugyanezeket a pozitív hatásait tapasztaltam.

Veszteségből nyereség

Mi az, amit biztosan ne tegyünk, mert nehezíti a betegséggel, veszteséggel való küzdelmet?

A szómágia. Sokan túlzott jelentőséget tulajdonítanak a szavaknak. Félnek tőlük, ezért tabusítanak. Abban hisznek, hogy ha kimondanak valamit, akkor az bekövetkezik. Szómágiának kezelik például a halált, ami mindig nehezíti a szembenézést a betegséggel. Annak az elfogadását, hogy valóban egy nagyon komoly betegséggel állunk szemben. “Jaj, ne is beszéljünk erről” – mondják a betegek sokszor.

Máshogy dolgoznak fel az emberek egy rossz hírt egy betegségről, mint azt, hogy elveszítik az egyik szerettüket?

Sok közös vonás van ebben. Egyrészt ugyanakkora sokkot jelent. Olyan sokkot, ami nem is egyhamar múlik el. Ebből az időszakból képszerűen visszaidézhető jeleneteink vannak. Pontosan vissza tudjuk idézni, hogy hol voltunk, mit csináltunk, milyen volt az idő, milyen ruha volt rajtunk. Olyan ez, mint egy nagy ütés. Közös a két krízisben még a dermedtség érzése, annak az érzése, hogy “ez biztosan nem igaz”, és az is, hogy a feldolgozási folyamat mindkét esetben lassú. Ami hatalmas különbséget jelent, hogy gyász esetén a hiányt is fel kell feldolgozni, hiszen visszafordíthatatlan veszteségről van szó.

Mi a különbség a gyerekek és a felnőttek megküzdési stratégiái között?

A gyerekekben, főleg a kisebbeknek sokkal több a bizalom. Ők nem is akarnak arra gondolni, hogy gyógyíthatatlanok. Náluk érzelmi alapon történik a feldolgozás, a fantázia bevonásával, ezért működik olyan jól a meseterápia.  A már említett referenciaszemélyek a gyerekek életében is nagyon fontosak, csak ők gyakran a mesékben találják meg ezeket. Nagyobbaknál pedig hatalmas jelentőségük van a már gyógyult sorstársaknak.

Még mindig igaz, hogy a férfiak nehezebben birkóznak meg a krízishelyzetekkel?

Igen. Ennek az az oka, hogy ők még ma is nehezebben mutatják ki az érzelmeiket, az aggodalmukat, félelmeiket, mint mi, nők. Gyakran találkozom azzal az esettel, hogy ha egy párt közösen ért gyász, akkor a férfi támogatja a feleségét mindenben. Dolgozik, akár helyette is, majd hirtelen rátör az érzés, hogy nem bírja tovább, muszáj neki is a saját fájdalmával foglalkoznia végre. Ettől függetlenül persze az is igaz, hogy egyre több férfi ismeri fel, hogy segítségre van szüksége. Manapság már nem szégyen, ha valaki foglalkozik a lelkével, sőt. Azokat, akik ezt az utat választják, inkább büszkeséggel tölti el az a tudat, hogy mertek tenni egy nagy lépést a gyógyulásuk felé.