Megmentették az életét, de elvesztette a méhét – Réka nagy árat fizetett a boldogságért

Az egész bő másfél évvel ezelőtt kezdődött, pecsételő vérzésekkel.

Az első orvos, akit felhívtam, azt mondta, csak akkor vizsgál meg, ha nem vérzek. Ilyen azonban nem volt. Naponta véreztem, folyamatosan.

Elég ijesztően hangzik. Réka csak azért nem esett kétségbe, mert fél évvel azelőtt járt rákszűrésen, és az eredmény negatív volt. Mégis orvostól orvosig ment, mert bár az első vizsgálatok nem mutattak ki semmit, ő érezte, valami nincs rendben. „Számomra érthetetlen, de négy orvosból három nem is végzett rákszűrést nálam, csak hüvelyi ultrahangot. Azon látszott valami, de azt mondták, valószínűleg egy ciszta.”

Megvan a diagnózis

A találgatásnak az vetett végett, hogy Rékának görcsös hasfájása lett, már az ágyból sem bírt felkelni. Sőt, egy csomót is kitapintott a hasában. „Csak este kilencre kaptam időpontot, de azért is könyörögtem, mert olyan fájdalmaim voltak. Fél tizenegykor kerültem sorra…”

Ahogy felfeküdt az asztalra és az orvos hozzáért a műszerrel, vértócsa öntötte el a padlót. „Az orvos azt mondta, sejti, hogy mi ez: méhnyakrák. Elkezdtek potyogni a könnyeim.

Innen felgyorsultak az események. Réka végre eljutott egy méhszáj-onkológus specialistához. Mintát vettek tőle, és pár nap múlva megvolt az eredmény: rosszindulatú daganatról van szó. Ekkor már nem volt kérdés: sürgősen műteni kell. Csakhogy Réka decemberre kapott időpontot. „Képtelenségnek hangzott. Tudtam, nem biztos, hogy megérem a decembert. Úgyhogy kénytelenek voltunk magánúton intézni: millió fölötti összegbe került.”

„Számomra érthetetlen, de négy orvosból három nem is végzett rákszűrést nálam, csak hüvelyi ultrahangot.” (Fotó: Leéb Ádám)

Egy hétre rá ki is tűzték a műtét időpontját. „Muszáj volt sietni, de ez az egy hét, és egyáltalán, amióta kiderült, hogy baj van, nem volt elég a lelki felkészüléshez. Idegőrlő volt várni minden következő lépést. Kicsit mindenki belehalt körülöttem. Én is.”

Ezeket a beavatkozásokat nem lehet teljes mértékben előre megtervezni. A méhnyakrák diagnosztikai eszközökkel igen nehezen feltérképezhető daganatforma, mivel nem terjeszkedve nő, hanem a nyálkahártyát szövi át. Így az, hogy mennyire kiterjedt, hogy hány szervet és hogyan érint, teljesen csak akkor derül ki, amikor felnyitják a hasfalat. Így előre azt sem lehet megmondani, hogy megmenthetők-e a belső női nemi szervek, főként a petefészek és a méh, vagy mindent el kell távolítani. Réka esetében ez különösen fontos kérdés volt, hiszen még nem volt gyermeke. „Felkészítettek rá, hogy bármi lehet. Az a céljuk, hogy minden szervet, amit csak lehet, megmentsenek, de nem tudják, sikerül-e. Így bemenni a műtétre nagyon embert próbáló.”

Életmentés és veszteségek

2016 novemberében került sor az operációra. „Öt órán át tartott. Amikor kész lettem és kitoltak, édesanyám és édesapám álltak az ágyam mellett. Annyit kérdeztem tőlük még félálomban, hogy megmaradt-e a méhem. Mondták, hogy nem. Azonnal vissza is aludtam, és még sokáig nem voltam képes foglalkozni a részletekkel.”

Sajnos az egyik legrosszabb forgatókönyv valósult meg: radikális Wertheim műtét zajlott, vagyis Réka összes belső nemi szervét el kellett távolítani a méhtesttől kezdve a petefészkeken át a nyirokcsomókig. Még petesejtet sem tudtak levenni tőle, hogy később legyen esélye vér szerinti gyermekre. Egy függőleges vágás fut rajta végig a gyomorszájtól a szeméremcsontig. „Most jutottam odáig, hogy sírás nélkül végig tudom mondani” – teszi hozzá.

A fiatal nő akkoriban egyedül élt, de a családja, a barátai és a munkatársai mind mellette álltak. „A mai napig hálás vagyok érte. Naponta jött valaki hozzám, kis időre sem hagytak magamra. Beszerezték a gyógyszereket, főztek rám, még egy terapeutát is kaptam tőlük. Bár mindenki ilyen közeghez tartozna!”

A kórházi napok után tolószékben, katéterrel vitték haza Rékát, és kéthavi otthoni fekvés következett. „Szörnyű volt. Sem enni, sem pisilni, semmit nem tudtam. A szüleim ápoltak.”

„Most jutottam odáig, hogy sírás nélkül végig tudom mondani” (Fotó: Leéb Ádám)

Két hónap után visszament dolgozni és tanulni, pedig még hátra volt a kemoterápia, ami a rákos sejtek visszatérését hivatott megakadályozni. „Azt éreztem, ha otthon maradok, megbolondulok. Jobb emberek között lenni.” Úgyhogy előfordult, hogy Réka egyenesen a kemoterápiás kezelésről ment vizsgázni – egy szemesztert sem hagyott ki.

Könyörögtem az orvosnak, hogy olyan kemót szeretnék, amitől nem hullik ki a hajam. Azt éreztem, ha még a hajamat is elveszítem, akkor tényleg mindent odaadtam, amitől nő vagyok.

Nem tudni, minek köszönhető, de Réka vágya valóra vált: nem hullott ki a haja.

Ma tünetmentes, de azért a mindennapok nem könnyűek. Az ilyen operációnak ugyanis vannak utóhatásai a megmaradt szervekre is. Elvágnak például olyan idegeket, amelyek az ürítést segítik. Magyarán: az ember nem érzi, hogy mikor kell pisilnie, székelnie, és bizony a nemi életben sincs már meg az az érzékenység, mint régen. Ezen kívül mivel nincsenek már petefészkek, beáll a korai klimax a hőhullámokkal és az összes egyéb kellemetlenséggel.

„Dühös voltam a világra, dühös voltam az orvosaimra. Amiatt, hogy nem készítettek fel erre. Persze, mondták, hogy életminőségbeli romlás várható, de nem részletezték. Nem mondták, hogy időpontra kell majd vécére mennem másfél-kétóránként, miközben a munkám állandó utazással jár. Hogy milyen préselni, amikor nem érzel semmit… Az urológus, a nephrológus katéterezést javasol, de ezt egyszerűen nem akarom meghallani. Harmincegy éves vagyok, képtelen vagyok beletörődni, hogy életem végéig ezt kéne csinálnom… Hálás vagyok az orvosaimnak, de ők férfiak. Nem értik, milyen ez egy fiatal nőnek.”

Ez persze csak a testi sík, ami önmagában elég gond, de a nőiség valósnak vélt elvesztését lelkileg is fel kell dolgozni.

Azt gondoltam, én innen kezdve senkinek nem fogok kelleni. Hiszen senki nem akar olyan lányt, akinek nem lehet gyereke, akinek ekkora seb van a hasán. Bele voltam betegedve. Leírtam, eltemettem magam.

Ez egészen addig tartott, amíg Réka túlesett az első randevún, és az első intim pillanatokon. „Rájöttem, hogy a pasikat nem érdekli ennyire. Hogy ez az egész az én fejemben van, ők nem úgy tekintenek rám, mint én magamra – és ez esetben ez jó.”

Teljes élet – teljes nőként

Az igazi újjászületést azonban az hozta el, amikor Réka megismerkedett a barátjával. „Két hónapja vagyunk együtt, az első naptól együtt élünk, és úgy érezzük, révbe értünk. Sokszor eszembe jut, vajon mennyire másként vészeltem volna át, ha ő mellettem van. Nagyon gondoskodó ember, szóval érzelmileg biztos, hogy könnyebb lett volna, amikor ment a kemó, egyedül keltem fel, egyedül feküdtem le, a sok vívódás a kád szélén ülve, a láz, a hányinger…”

„Dühös voltam a világra, dühös voltam az orvosaimra. Amiatt, hogy nem készítettek fel erre.” (Fotó: Leéb Ádám)

Réka végre boldog. Csak hát… furcsa az élet. Néha akkor hoz el dolgokat, amikor valami mást már el kellett engedni. A méhnyakrák-műtét legkeményebb következménye az, ha az ember életét olyan áron mentik meg, hogy nem válhat anyává. Rékának ezt, a lehetséges anyaságát is el kellett gyászolnia.

Nagyon nehéz dolog ez. Azelőtt mindig is úgy voltam vele, hogy szeretnék gyereket, csak nem volt olyan párom, akinek szültem volna. Most pedig, mikor megtaláltam, már nem lehet. De azt már megtanultam, hogy sosem szabad feltenni azt a kérdést, hogy mi lett volna ha…

Egy ideig én sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha már májusban kiszűrnek, talán megmaradhatott volna a méhem. Sokáig nagyon dühös voltam az emberekre, akik orvosnak mondják magukat, és ez mégis előfordulhat. Hát előfordult. Különösen nehéz beletörődni ebbe úgy, hogy a páromnak lehetne saját gyereke. Ő azt mondja, így szeret, így fogad el, és legfeljebb örökbe fogad velem. Így végül – furcsa módon – ezen lendültem át a leghamarabb. Hiszen óriási dolog az, ha jobbá teheted egy kisgyermek életét.”

Méhnyakrák után: “Hinnem kell benne, hogy lehet még gyerekem!”

Réka kezdetben a barátja előtt is félt levetkőzni, sőt, sokáig csak egyrészes fürdőruhát hordott. Amikor először vett fel bikinit, úgy érezte, mindenki őt nézi. Aztán ezek a szorongások lassan oldódni kezdtek, és már a párkapcsolatában sincsen tabutéma.

„Ez a betegség megosztó. Sok barátom elveszett benne, amiért nem haragszom, hiszen nem mindenki tudja kezelni ezt a helyzetet. Viszont lett sok új, és úgy érzem, most vagyok jó helyen. Megerősödve jöttem ki ebből a betegségből. Szembenéztem vele, és legyőztem.

Mindenkinek üzenném, hogy a saját magába vetett hite nélkül ez nem megy. Ahogy az orvosom mondta: ha maga feladja, megeszi a rák.

Ez a Réka már nem ugyanaz a Réka, aki kétségbeesve ment orvostól orvosig. „Azt gondolom, más ember lettem, és jobb ember. Ha ezeken nem megyek keresztül, ez a változás sem történik meg, és ma a párom sem lenne nekem. Régen a külsőségeknek éltem – szép helyek, szép emberek, szép autók – kicsit kirakatélet volt. Mostanra olyan szavak lettek fontosak, mint elfogadás, hála, lassítás.”

Réka azt mondja, baj, hogy a nők többsége nem jár legalább évente szűrésre, és azon is gondolkodik, vajon máshogy alakultak volna-e a dolgok, ha beoltatja magát. „Amíg valami nem fáj, addig az ember hajlamos halogatásra. De az is tragédiákhoz vezethet, ha nem veszik komolyan valakinek a panaszait. Hiszen az ember azért megy orvoshoz, mert baj van… Azóta sem beszéltem azokkal, akik akkor félrediagnosztizáltak. De néha lejátszódik a fejemben, hogy mit mondanék nekik, és talán egyszer lesz is még rá lehetőségem az életben, hogy elmondjam. De nem akarok már visszafelé nézni, beleragadni ebbe. Arra kell fókuszálnom, hogy végleg meggyógyuljak.”

Réka persze tudja, hogy a rák visszatérhet, ezzel muszáj szembenézni. „Az onkológus úgy fogalmazott, nem tudja garantálni, hogy soha nem újul ki. Öt év a vízválasztó, ennyi után minősítik gyógyultnak az embert. Eddig egy telt el, és jók a leleteim, de persze ott van bennem a rossz érzés. Engem a kemó annyira megviselt, hogy úgy érzem, nem tudom még egyszer végigcsinálni. Persze biztosan más, ha az ember mellett ott a párja…, de erre most nem akarok gondolni. Sőt,

mondhatom, most vagyok a legboldogabb, amióta élek. Előtte olyan párkapcsolataim voltak, amelyekben nem éreztem magam nőnek, nem becsültek meg, nem értékeltek. Ma viszont már tudom, hogy a nőiségnek nem a női szervekhez van köze, hanem ahhoz, hogy hogyan fogadnak el valakit, és persze ő is saját magát.