A két évvel ezelőtti kontrollon, januárban még minden rendben volt. Március tájékán viszont kisebb hóközi vérzések nyugtalanították Csordás Ramónát, egy nyolcéves kislány, és egy négyéves kisfiú édesanyját. „A nőgyógyász azt mondta, valamiféle hormonprobléma lehet a háttérben” – mondja a ma is csak harminckét éves Ramóna, aki épp fiatal kora miatt nem gondolt semmi komolyabbra, ráadásul a HPV-tesztje is negatív lett. Csakhogy a vérzés nem maradt abba, még nyárra sem: havonta akár huszonnégy napon is előfordult. Az orvos konizációt javasolt. E diagnosztikus beavatkozás során kimetszenek egy apró darabot a méhnyakból azért, hogy mikroszkóp alatt is megvizsgálhassák. A műtétre küldő lapon már szerepelt a „mal lehetséges” kifejezés, ám Ramóna nem tudta, mit jelent. Egy orvosnak tanuló barátnőjét kérdezte, aki azt mondta, ő sem érti. „Utólag bevallotta, hogy tudta, csak nem merte megmondani” – meséli Ramóna. A „mal” ugyanis a malignus, vagyis rosszindulatú rövidítése.

Sajnos a gyanú igazolódott is: invazív laphám-karcinóma, vagyis méhnyakrák volt a diagnózis. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a daganatos terület csak magára a méhnyakra terjedt ki, vagyis nem volt például nyirokcsomó-érintettség. Ám igen agresszív típusról volt szó. Úgynevezett Wertheim-műtétre került sor, amit Ramóna esetében el tudtak végezni laparoszkóppal, így nem volt nagy a vágás. Ugyanakkor kimetszették a hüvely egyharmadát, és „vitték a méhet és a méhtartó izmokat” – fogalmaz Ramóna, akinek petefészkét a korára való tekintettel nem vették ki. Bár babát így már nem tudna szülni, orvosai igyekezték legalább a korai klimaxtól megvédeni.

A család egy ideig azt hitte, most már minden rendben lesz, sajnos azonban a következő vizsgálatnál megint csak gyanús jeleket vettek észre, és bebizonyosodott, hogy az elváltozás kiújult: a hólyagon, a vastagbélen, a végbélen és a nyirokcsomókban is találtak tumort. „Az egész két és fél éves rákpályafutásom alatt egyszer borultam ki: amikor megjött ez az eredmény, és láttam,  milyen áttétek vannak.

Arra gondoltam, ez nem lehet, két pici gyerekem van, és meg fogok halni. Sírtam, felhívtam a férjem… Aztán mély levegőt vettem, azt mondtam, most vége a nyafogásnak, mert ezzel nem teszek jót senkinek. Meg fogok gyógyulni, és kész.

Ramóna a gyerekekkel

Mégpedig sugár- és kemoterápia segítségével – merthogy számára ezt írták elő a szakemberek. Ramóna februárra kapott időpontot, akkor indulhatott a kezelés. Ez azonban mindenkit sokkolt, hiszen még csak december elejét írtak… „Hiába volt ott az MR-lelet, hiába mutatott a szövettan hatalmas tumort, ami napról napra centiket növekedett, nem számított. Én azt éreztem, nekem nincs két hónapom, talán két hetem sincs, de azt mondták, nincs előbb hely.” Ráadásul Ramóna kezelőhelyet sem talált, sehol nem akarták vállalni mondván, a nő nem tartozik hozzájuk. Végül egy magánonkológusnak sikerült kijárnia, hogy két hét múlva megkezdődjön a kezelés.

Amikor a hajam kihullott a kemótól, a kislányom zokogott, nagyon megviselte őt. A kisfiam megsimogatta a fejem, és azt mondta, „anya adok egy puszit a kopaszságodra!

Nehéz eldönteni, vajon segít, vagy nehézzé teszi a betegséggel való küzdelmet, ha az embernek kisgyermekei vannak. Ramóna azt mondja, számára sokkal nehezebb volt így. „Amikor rákos vagy, elsősorban magadra és befelé kell koncentrálnod. Minden erődet össze kell gyűjtened, hogy agyban ott legyél. Az, hogy közben kicsi gyerekekről kell gondoskodni, nehezítette ezt. Nem tudtam »önző« lenni, mert ott voltak ők.”

Szerencsére az egész család sokat segített Ramónának. „Vigyáztak a gyerekekre, sokszor a nagypapám jött hozzánk, amikor kaptam a kemót. Felemelt, kivitt a vécére, hánytatott… mert a kemó négy-öt napra üt ki. Összeesel, nem tudsz felkelni, égnek a csontjaid, sírsz a fájdalomtól.” Volt, hogy ki kellett hívni az ügyeletet, Ramóna sokszor kapott infúziót, fájdalomcsillapítót az otthonában.

Azon nehezen tudott napirendre térni, hogy nemcsak a kemo-, hanem a sugárterápiája is csak protekcióval kezdődhetett meg, ahogy meséli. De volt olyan hatvanötezer forintos vizsgálat is, amiért inkább fizettek, csak legyen meg időben, mert ott is nyugtalanítóan hosszú volt a várólista. És ott volt még a kommunikáció… „Egyetlen olyan orvos volt, aki igazán emberként kezelt, aki úgy beszélt velem, mintha értelmes lény lennék, és aki nem fogadott el egy forintot sem.”

„Minden olyan beavatkozás, amire méhnyakrák miatt kerül sor, csapatmunka. Partnerként vesz részt benne az orvos, az ápolószemélyzet, a gyógytornász, a dietetikus és természetesen maga a páciens.”

Ramónánál hál’ istennek eredményes volt a kezelés: jelenleg tünetmentes. Bár ő azt mondja, tisztában van vele, hogy ez a betegség sajnos bármikor visszatérhet. Harminckét évesen leszázalékolt rokkantnyugdíjas, de azt mondja, amit sokszor nehezítő tényezőnek érzett, most az tartja benne a lelket: a családja.

Amikor kiderült az áttét, a férjem teljesen magába zuhant, egy hétig kisírt szemmel járt. Emlékszem, egy kollégája azt mondta, még nem látott senkit, aki így szereti a feleségét. És hát… nagyon sok férj lelép ám ilyen helyzetben. Szóval ő omlott össze helyettem is, én nem engedhettem meg magamnak. Persze volt még sírás párszor, például amikor a Facebook feldobott képeket a gyerekek kiskoráról. Csak az volt bennem, hogy fel akarom nevelni őket. A férjemmel együtt akarok megöregedni, nagymama akarok lenni és megvenni azt a kis nyaralót a Mátrában… Addig pedig próbálok úgy élni, mintha a rák sosem lett volna.

11 kérdés a szakemberhez

Ágics-Farkas Katalin részlegvezető főnővér a Jahn Ferenc Kórház sebészeti osztályán – huszonhét éve van a szakmában. Először ő és csapata találkoznak azokkal a nőkkel, akik átestek a méhnyakrák miatt szükségessé vált műtéten. Szerencsés esetben ez nem azt jelenti, hogy elvesztették a belső nemi szerveiket, de sajnos gyakori, hogy másként nem lehet megmenteni az életüket. Van, akinek a hüvelye egy részét kell eltávolítani, van, akinek a petefészkeit vagy a méhét is. Így aztán akik Katinka részlegén lábadoznak, a fájdalmak és a rák okozta ijedtség mellett komoly veszteségekkel is küzdenek.
Mennyire vannak tisztában az ide kerülők, hogy milyen lesz az új élethelyzetük? Kin múlik ez?

„Minden olyan beavatkozás, amire méhnyakrák miatt kerül sor, csapatmunka. Partnerként vesz részt benne az orvos, az ápolószemélyzet, a gyógytornász, a dietetikus és természetesen maga a páciens. Hiszen csak úgy tud közreműködni a gyógyulásában, ha átlátja a helyzetet és a lehetőségeit. Hogy reális képe legyen erről az élethelyzetről, az az ápolók felelőssége is, nemcsak az orvosoké. Ha ez sikerül, akkor a lábadozás is rövidebb, könnyebb. Mi nagyon fontosnak tartjuk például, hogy a betegeink tisztában legyenek vele, hogy a műtét után megváltozik majd a vizelet- és székletürítés érzete és technikája. Jobb, ha tudják, hogy ez be fog következni, és mi megerősítjük őket abban, hogy így is menni fog, ha nem is rögtön. Hogy ne legyenek türelmetlenek önmagukkal szemben. Bár sokan csak a műtétig látnak.”

Agics-Farkas Katalin (Fotó: Hernád Géza)

Nemcsak intim, de lelki szempontból is „érzékeny” betegségről van szó, hiszen a női nemi szerveket érinti.

Igen, ez nehéz, ráadásul az esetek nagy részében szexuális úton terjedő vírus okozza. Így sokan nemcsak magukra haragszanak, hanem általában konkrét partnert is vádolnak. Ez a feldolgozatlan düh pedig nem segít a felépülésükben.

Milyen korúak az itt fekvők?

A legfiatalabb most 1989-es születésű. Sajnos kimondható: ez a fiatal nők betegsége, leginkább épp a fogamzóképes korúakat érinti. De mindenkinek traumatikus az, ha a műtét megfosztja női szerveitől. Nem ritkán halljuk, hogy valaki azért ment orvoshoz, mert azt gondolta, hogy terhes, végül egy diagnózissal ment haza…

Különösen nehéz lehet feldolgozni ezt akkor, ha valaki a babavárás lehetőségét is elveszíti.

A gyermektelenek rettentően szenvednek. Először általában azt gondolják, hogy tudják kezelni, és egy ideig jól is vannak. Aztán amikor rájönnek, hogy Magyarországon nem elérhető a béranyaság, a dajkaanyaság módszere, az örökbefogadási rendszer meg olyan, amilyen, akkor kiborulnak. Számukra ugyanis ez a szabályozás azt jelenti, hogy vér szerinti gyermekük nem születhet akkor sem, ha a petesejttermelésük nem sérült a műtét során, vagy ha esetleg sikerül lefagyasztani sejteket.

És általában itt még nincs vége…

Hát igen. A világ legszebb mondata nekünk ez: „onkoginekológiai nyomonkövetés javasolt”, ezt írják ugyanis a dokumentumokba, ha az onkológiai bizottság úgy dönt, hogy elég a műtét és nem kell utókezelés, vagyis kemoterápia vagy sugárkezelés. Hiszen a kezelés sokszor jobban megviseli az embereket, mint maga a műtét.

„A megfelelő szakképesítés nem elég, itt jó adag emberségre is szükség van.”

Vajon számít a betegeknek, hogy itt nők veszik körül őket?

Talán hitelesebb, ha egy nő foglalkozik velük, aki jobban bele tudja magát képzelni a helyzetükbe. És vele könnyebben tudnak beszélni intim kérdésekről is.

A gondos ápolás adott, de van-e, aki a lelkükkel is foglalkozik?

Hetente kétszer jön az osztályra pszichológus, segít annak, akinek szüksége van rá. De azt kell mondjam, egy szintig itt mindenki erős, mert anélkül nem tudná végigcsinálni. Van egy út, amin egyszerűen muszáj végigmenni. Persze mindenki küzd a gyászmunkával, a veszteséggel, csak az a kérdés, hogy mikor fárad el. Mi azt tartjuk, muszáj mérgesnek is lenni, legalább egyszer kiborulni, mert ezek az energiák is kellenek a gyógyuláshoz.

A kórházba kerülő emberek közérzetét általában nem az elhelyezés körülményei vagy épp az étkezés minősége befolyásolja, hanem az, hogyan bánnak velük.

Hetedikes a lányod? – 6 kérdés-válasz a méhnyakrák elleni oltásról

A megfelelő szakképesítés nem elég, itt jó adag emberségre is szükség van. Ugyanakkor ha nem is szigorúnak, de határozottnak kell lenni, mert az megnyugtató a betegnek. Meg kell tartani egy bizonyos távolságot. Ha ápolónő létemre együtt sírnék az évi hetven műtétessel, egy idő után megbolondulnék. Arról nem beszélve, hogy kell egy bizonyos objektivitás ahhoz, hogy jól segíthessünk. Persze a gyakorlatban nem mindig könnyű megvalósítani ezt, hiszen mindenkiről, aki emberekkel foglalkozik elmondható, hogy nem foglalkozást választ, hanem hivatást. Én sem igazán tudom letenni a munkát délután, engem bármikor bárki felhívhat.

Mi ad sikerélményt ezen a pályán?

Amikor méhmegtartó műtét után egy két évvel arról értesülünk, hogy az egykori páciensünk babát vár. Ez óriási öröm mindenkinek, egyben reményt ad sokaknak, akik ugyanebben reménykednek.

Aki ráktúlélőkkel dolgozik, az gyakrabban jár szűrésre?

Az biztos. Foglalkozási ártalom, hogy jobban figyelünk a saját és családtagjaink tüneteire is.