„Szívbemarkoló volt orvosként nézni a saját diagnózisomat”

Hogyan vette észre, hogy baj van?

Elkezdtem „nem önmagam” lenni. Nem fájdalmas tünetekről beszélek, hanem fáradékonyságról, türelmetlenségről… Olykor nem tudtam, hogy ettem-e, vagy sem, hogy szomorú vagyok-e vagy sem, akarok-e egyáltalán mást, mint túlélni a mindennapokat. Még nem éreztem csomót, feszülést, szervi elváltozást – az összműködésem változott meg.

Ezt manapság elintézzük azzal, „hát persze, a stressz…”. Nehéz életperiódusban volt?

Akkor vettem át egy gyermekorvosi praxist. Előtte genetikai tanácsadóban dolgoztam, aminek egyre bizonytalanabbá vált a léte. Az új munkámban kezdettől fogva keményen kellett dolgoznom. Ismeretlen volt ez a fajta rendszer, az, hogy mindenért én vagyok a felelős, a takarítónő ellenőrzésétől a gyerekvizsgálaton át az utolsó injekciós tű megvásárlásáig. Éltem a mindennapokat, állandó időzavarban, dolgoztam, képzésekre jártam, a gyerekeim kicsik voltak, és háztartást vezettem. Lassan úgy éreztem, mintha soklovas fogatot hajtanék, és a lovak közé dobtam volna a gyeplőt. És valójában ez történt: elkezdtek kontroll nélkül szaporodni a sejtjeim.

Ezen kívül van saját magyarázata arra, hogy miért „kapta”, esetleg örökölte ezt a betegséget?

A családban nem volt senkinek. Sok emberi konfliktusom volt előtte, és úgy éreztem, hallgatok, pedig nem kellene hallgatnom, de nincs erőm szembeszállni. Aggódtam a kicsi gyerekeimért – még csak negyvenkét éves voltam. Szoros volt az időbeosztásom, mindig úgy estem be egyik helyről a másikra, hogy mindenütt jelen lehessek. Maximalista voltam, és ha valami nem sikerült, kudarcként éltem meg. Ha pedig jól teljesítettem, akkor sem tudtam örülni, csak kitettem egy pipát, hogy megvolt, lássuk a következő feladatot.

Tehát érezte, hogy valami nincs rendben. Elment szűrővizsgálatokra?

Az a különös, hogy három-négy hónappal korábban már voltam vizsgálaton, és azt mondták, nincsen baj, de én éreztem, hogy van. Lebegtem a negatív lelet és a saját félelmeim között. Teltek a hetek, és ennek a bizonytalanságnak véget akartam vetni. Ekkor döntöttem el, hogy megírom magamnak a beutalókat, és elmegyek mammográfiára és ultrahang-vizsgálatra is. Utóbbin már azonnal látszott, hogy baj van. Mintát vettek, és azzal engedtek el, hogy másnapra meglesz az eredmény. De már egy órán belül felhívtak, hogy menjek át a patológiára. Még megnéztem a rendelőben várakozó néhány gyereket (mert miközben a vizsgálataimat intéztem, dolgoztam is), aztán átmentem az eredményért. Amikor a kolléganő ajtót nyitott, és azt mondta, üljek le, már tudtam, hogy ezentúl soha semmi nem lesz többé olyan, mint egy pillanattal ezelőtt volt. „Akkor most meg fogok halni?” – kérdeztem, és sírtam. A kolléganőm azt mondta: „Ne mondd ezt, mert én is sírni fogok.” És folytak a könnyei. Szívbemarkoló volt orvosként nézni a saját diagnózisomat (in situ ductális karcinoma – vagyis áttétet nem képező, a tejcsatornából induló, kisméretű daganat) – olvasni a nevemet, anyám nevét, a TAJ számomat, az egyszerre ismerős-idegen orvosi szavakat, amelyek ezúttal rólam szólnak. Amint megkaptam a leletet, kerestem egy sebészt, és megkérdeztem, milyen utat lát. Teljes, a nyirokcsomók totális eltávolításával is járó műtétet javasolt. Kértem másodvéleményt, kerestem másik sebészt, aki végül a nyirokcsomókat nem vette ki, mivel nem volt áttét. 

Megvolt az az érzése, hogy jó kezekben van? Vagy próbálta magát kezelni, hogy akkor most egy kis homeopátia, egy kis alternatív gyógyászat…?

Egy ilyen helyzetben sokan elkezdik bálványozni az orvosukat. Annyira sérülékenyek és döntésképtelenek, hogy kell valaki, aki mindenható, akire rá lehet tenni a döntés felelősségét. Más meg azt gondolja, elfogadom ugyan, amit a doktor mond, de nekem megvannak a saját elképzeléseim. Az én apám nőgyógyász, és mindig azt mondta: a gyógyulásban 50 százalék az orvostudomány, 50 százalék a beteg. A sebész, aki operált, nagyszerű ember és szakmailag tökéletes orvos. De el kellett jönnie az öntudatra ébredésnek nálam is, amikor rájöttem, hogy azt a bizonyos 50-et más nem tudja hozzátenni, csak én.

Mennyire tudta megengedni magának – két kicsi gyerek mellett – hogy rosszul legyen, úgy, hogy ők ne ijedjenek meg?

Megérintette őket, ez egyértelmű. Kilencéves volt a kicsi, tizenkettő a nagy. Az emberek ilyenkor azt szokták mondani: „a gyerekeidért gyógyulj meg!” Lehet, hogy csúnyán hangzik, de én akkor magamért akartam gyógyulni. Tudtam, hogy most magamra kell fókuszálnom, mert ha jól leszek, akkor a gyerekeim is jól lesznek, mert visszakapják az anyjukat. Voltak pillanatok, amikor annyira beszűkült tudatállapotban voltam, hogy láttam, ahogy jönnek-mennek körülöttem az emberek, de nem beszéltem senkihez, csak belül ment egy végeérhetetlen film. Emlékszem, amikor eljöttek a szüleim meglátogatni, órákig ültünk a kórházi folyosón, teljes csöndben. Arra volt akkor szükségem, hogy a közelemben legyenek, de ne nyúljon, és ne szóljon hozzám senki. Nagyon súlyos testi sértés egy ilyen műtét, és nem feltétlenül esik jól az érintés, az ölelés. A sebész, amikor látta, hogy kétségbe vagyok esve, csak annyit mondott, hogy néhány alkalommal találkozzam a pszichológussal, mielőtt hazamennék. Nagyon hálás vagyok neki, hogy még ehhez is volt érzéke, figyelme. Nem várta el tőlem, hogy erősnek mutassam magam. Sírtam, és ő megengedte nekem, mert tudta, milyen nehéz orvosi ismeretek birtokában feldolgozni a történéseket. Épp mostanában találtam meg a szekrényemben a kórházi pizsamáimat. Nem gondoltam, hogy a hálóruha, amit magammal vittem, nem lesz majd jó a műtét után, ezért a férjem vett pizsamákat nekem, amikor már a kórházban voltam. Nagyon szépeket választott. Emlékszem, hogy amikor a műtét utáni igencsak fájdalmas kötözésen voltam, tettem egy mozdulatot, amire a doktor azt kérdezte, hogy fáj-e, én azt mondtam, nem, csak nem szeretném, hogy a szép pizsamám véres legyen. Akkor a doktorom elmosolyodott, és azt mondta: „magával nem lesz semmi baj, ha nem a fájdalma, hanem a pizsamája miatt aggódik”.

Volt olyan érzése, hogy a melle elveszítésével sérült a nőiessége?

Fél éven keresztül nem kapcsoltam fel a villanyt a fürdőszobában, és mindig megvártam, hogy kint is besötétedjen, hogy az ablakon se jöjjön be semmi fény, amikor zuhanyozni mentem. Nehéz volt látni magam. Aztán a férjemmel kitaláltuk, hogy gyerekestül elmegyünk Olaszországba. És ott, egyszer egy este azt vettem észre, hogy állok a zuhany alatt, és világos van. Akkor tört meg a jég.

Volt helyreállító műtét?

Nem volt. Megkérdeztem a sebészdoktoromat, és ő azt mondta, ez újabb nagy beavatkozás lenne, és az első műtét ismeretében nem biztos, hogy jól gyógyulna a terület. Nagy kockázattal jár (utána kaptam még sugár- és hormonkezelést). Akkoriban kezdtem el szép és nőies indiai ruhákat hordani: kendőket, színes, vidám szoknyákat, blúzokat. És a mellműtött nőknek is van csipkés melltartójuk, amellyel megmarad a harmonikus testkép, és segít visszaállítani a testi-lelki egyensúlyt.
Csak a szűk környezetem tudta, hogy min mentem keresztül. Nem dolgoztam hat hétig, de a sugárkezelésekről már indultam dolgozni. Eleinte nehéz volt metróval, villamossal utazni. Néztem a körülöttem álldogáló embereket, és úgy éreztem, hogy ott mindenki egészséges, csak én nem. Utáltam mindenkit.
Aztán egyszer az utolsó metrókocsiba szálltam, és amikor a végállomáshoz értünk a Déli pályaudvarnál, ebben a kocsiban nagyon sok ember maradt. Kiszálltunk, és csaknem mindannyian egy irányba tartottunk: az Onkológiai Intézet felé.
Végül a sok indulat a helyére került. Tudtam, hogy hatalmas sokk ért, és hogy a negatív érzésekhez is jogom van. Nem is a medence aljára kerültem, hanem már a lefolyóból jöttem vissza…

Meg lehetett abban nyugodni, hogy ha ez a daganat eltávolítható volt, akkor talán nem újul ki? Az első öt évet mondják kritikusnak – azóta eltelt tizennégy. Már nem fél?

Aki egyszer egy ilyen diagnózist kapott, annak a világa megváltozik, soha többé nem lesz semmi sem olyan, mint volt. Elvész valami, és jön helyette valami. Amiben benne marad a félelem. De nem a betegségről szól az életem. Egésszé „csináltam” magam. Mindennap látom a jelét annak, ami történt, de a saját belső képem magamról az, hogy egészséges és boldog vagyok. Az elejétől fogva kerestem az élményeket: kiállításokra jártam, zenét hallgattam, utaztam, elmentem zarándokútra. Együtt jártam a lányommal gyerekjógaórára, ott kezdtem el újra mozogni. Aztán később biciklizni, kirándulni, úszni, sífutni. Szerelmes lettem a szélbe, a napsütésbe, az erdőbe.

Mindig egyes számban beszél. Mennyire volt segítségére a család?

Valószínűleg belőlem fakad, hogy úgy gondoltam, ezt egyedül kell végigcsinálnom. Ők segíthetnek, de a feladat jó része az enyém. A műtőasztalra se jött velem senki. A születésben meg a halálban is egyedül vagyunk.

Egy ideális életben a férfi azt mondja: drágám, nekem – bárhogyan is változott meg a tested –, te vagy a legcsodálatosabb. Önnek megadatott ez a hozzáállás?

Ez olyasmi, amire senki nem készíti fel a nőket. Diszkréten hallgatnak a doktorok arról, hogy a kapcsolatok változni fognak, megrogyhatnak. Hogy újra kell építeni ezeket. Bármilyen szép pizsamát kaptam, bármennyi időt éltünk is házasságban, és voltak gyerekeink, nekünk nem sikerült.
Gátlások is vannak, hiszen el kell gyászolni a régi testet, és „be kell lakni” az újat. Ez nem úgy megy, hogy valaki azt mondja: elfogadlak így is. A feloldódás nehéz belső munka után jön meg. És ha van ezután olyan férfi, akitől valóban hihetőek a szavak … Volt olyan férfi, akinek elhittem. Segített elsimítani a félelmeket és a gátlásokat. Szép volt – nagy visszatérés. Évekig tartott, de aztán elbúcsúztunk.

Ami alapjaiban megváltozott az életmódjában, az tartósnak bizonyult?

Korábban is kevés húst ettem, de azóta semennyit. Még a kórházi napokban behozott a barátnőm egy tál húslevest, és nagyon rossznak éreztem az illatát. Az suhant át rajtam, hogy halálszaga van. Attól kezdve nem ettem húst. Valahogy olyan érzésem támadt, hogy nem akarok megenni valamit, ami egy másik lény halála árán került a tányéromra. Nem eszem húst azóta sem. Semmilyen formában, semmilyen állatot.

Amikor valakihez nagyon közel kerül az eshetőség, hogy meghalhat…

…akkor felértékelődik az élet – az, hogy minden egyes nap új élményeket ad. A halálfélelem sokkja után én is elkezdtem érezni, milyen nagy érték az élet ebben a testben. Hiszen a testem az eszköze annak, hogy az elmém és a tudatom révén beteljesítsem a küldetést, amiért a világra jöttem. Azt a küldetést, hogy hasznára legyek a létezésemmel a nagy egésznek, hogy gyógyítsak, és olyan gyerekeket tudjak nevelni, akik értékként vannak itt, és hozzátesznek a világhoz.

Sokan válnak hívő emberré a gyógyulási folyamatban.

Én mindig is hittem abban, hogy rend van az univerzumban, és amikor bennünk megbomlik a rend, akkor jönnek a jelzések. Ha ezeket megértjük, akkor vissza lehet térni az eredendő állapotba. Sok krisnás barátom van, nyitott vagyok a nézeteikre, de nem vagyok Krisna-hívő. Igazán a buddhizmus adott hozzá a világnézetemhez, de nem vagyok buddhista. A kontrollvizsgálatok után az Onkológiai Intézet kápolnájában ültem, és gondoltam Jézusra, Buddhára, Krisnára ugyanúgy. Megtapasztaltam, milyen az, amikor harmóniában vagyok az isteni renddel, és milyen az, amikor kicsúszom a simogató zsongásából. Ha másokat hibáztatnék a velem történtekért, magamnak hazudnék. Nem hibáztatok senkit, de magamat sem. Nem mondhatom azt sem, hogy ilyen kicsúszás soha többé nem fordul elő. De talán hamarabb észreveszem, hogy letértem az útról, és könnyebb lesz visszajönni.

Mi volt a legnehezebb?

Nem tudom, nem volt olyan, hogy legnehezebb. De talán az, hogy lett rajtam egy jel. Egy letörölhetetlen, megmásíthatatlan, és azt gondoltam, torzító jel. Egészen addig tartott ez a nehézség, amíg gyerekkori barátnőm, Boldizsár Ildikó meseterapeuta választott nekem egy mesét a királyfiról, aki nem ismerte a félelmet. Ez a mese arról szól, hogy a királyfit rávette az óriás, hogy szedje le az örök élet fájáról az almát. Azt csak úgy lehet levenni, hogy egy karikán át kell érte nyúlni, és az a karika rácsatolódik a kézre. Az alma a karikával járt együtt, el lehetett venni a királyfitól az almát, de a karikát nem. Visszük magunkon az életutunk jeleit. Én is kaptam egy jelet magamra, és ez nem az én hiányosságom, hanem annak az útnak a bizonyítéka, hogy átnyúltam a karikán, és levettem az almát. Békességben vagyok ezzel a jellel. Kimondhatatlanul jól van minden, ahogy van.