Amikor a szerkesztő Papp Lacit akarta megütni – történetek a 45′ utáni irodalmárok és írók életéből

2015-ben jelent meg a Magvető kiadó által felélesztett Tények és tanúk sorozatban Réz Pál Bokáig pezsgőben című “hangos memoárja”, mely a Magyar Rádiónak készített beszélgetések szerkesztett levonata. Réz beszélgetőtársa Parti Nagy Lajos volt, a kötet nem egyszerű élet- és pályarajz, hanem számos anekdotával fűszerezett beszámoló a kortárs irodalomról, írókról. Réz Pál tavaly májusban hunyt el, 1951-től negyven évig volt a Szépiroldalmi Könyvkiadó szerkesztője, 1989-tól a Holmi irodalmi folyóirat főszerkesztője. Számos könyvet fordított (francia és román nyelvről), illetve sajtó alá rendezte Kosztolányi Dezső életművét. Bátyja, Réz Ádám szintén fordított, például a Svejket, melyből egy sornyi humoros részt szedtünk ki egy korábbi írásban. 
Réz a háború utáni kortárs írók legtöbbjével dolgozott együtt, a velük kapcsolatos sztorikat a fentebb említett, Bokáig pezsgőben című kötetből gyűjtöttük. 

Csinálj magadnak egy szabadnapot!

“Személyes kapcsolatba (Szabó Lőrinccel – a szerk.) csak az ötvenes évek második felében kerültem vele. Fölhívtam telefonon, hogy mikor mehetek hozzá, ő pedig egy vasárnapi napot mondott. Erre azt mondtam neki, hogy hát nem lehetne hétköznap, mert ugye én lektor vagyok, és akkor munkaidőben elmehetnék azzal az ürüggyel, hogy hozzá megyek. Jaj, tényleg, azt mondja, hát én is voltam tisztviselő, hát ez egy őrület, de nem jó nekem más, csak a vasárnao. Úgyhogy hazudd azt a főnöködnek, hogy csütörtökön jössz. Csütörtökön ne menj be dolgozni, és gyere vasárnap, és akkor csinálsz magadnak egy szabadnapot.”

Nagy Lajosról

“Klausztrofóbilás volt, és nem tudott megülni egy szobában, úgyhogy nemcsak azért volt mindig kávéházban, mert imádta a kávéházat, és ott jól érezte magát, hanem mindig nagy tér kellett neki. A lakásában kiveretett egy falat, hogy a két szoba mégis nagyobb legyen. Nagyon furcsa ember volt.”

Vele inni kellett

“– Ha valaki, akkor Tersánszky tényleg nem volt olyan, mint egy író. Megállás nélkül hülyéskedett, miközben fantasztikusan jól, hallatlan finomsággal és tudással írta le a valós életet, és semmi érzéke nem volt a pénzhez meg az élet valóságához.
– Ti sokat voltatok együtt Tersánszkyval?
– Nem, mert ugyan volt olyan korszakom, amikor sokat piáltam, de abban az időben nem, és Tersánszkyval csak piás lehetett együtt. Ővele inni kellett.”

Tamási Áronról

“… fejben írta a dolgait, séta közben. Rengeteget sétált, ehhez nyilván a falusi gyerekkor is hozzájárult. Formálta a mondatokat. És amikor leült, akkor már jóformán nem javított. Egy egész novellát megírt fejben. De nem úgy, hogy a cselekményt, mert nem is az a fontos nála, hanem a mondatokat. És azok azért olyan ravasz mondatok, néha, mondom, túl ravaszak is, és ezeket tökéletesen kidolgozta, és amikor leült, akkor, mint egy magnetofonban, benne volt a novella, és csak le kellett írnia. (…) Mesélte, hogy mikor én papírhoz ülök, akkor már kész van a novella teljesen. Addig nem ült le. De úgy részletekben sem. Ez elég nagy agyi, intellektuális teljesítmény egyébként.” 

Neki jobb kell

“Elég sokat jártunk fel. (Füst Milánhoz – a szerk.) Az volt a szokás, hogy nem ugyanazt az enni- és innivalót adta a vendégeknek, mint önmagának. Ő sokkal jobbat evett és ivott, mint a vendégei. Erzsi néni, a felesége, mindig kétfélét kellett felszolgáljon. Egyet a vendégeknek, és egyet neki, neki valami nagyon finom bort, vagy nem tudom, mit. (…) Amikor kirándultak, akkor Erzsi néni, aki mindenképpen kiszolgálta, vitt egy fogast, hogy ha véletlenül egy erdőbe érnek, Milán bácsi tudja hova akasztani a kabátját. (…) Hosszú távon valószínűleg kibírhatatlan volt Füst Milán, és ezért majdnem mindenki elszakadt tőle.” 

Majdnem megütöttem Papp Lacit

“Bent voltunk a Szépirodalmiban, és nagyon berúgtunk. Az asztalomat leöntöttem egy üveg pálinkával, és meggyújtottam például. (…) Juhász Feri, Domokos Matyi, Szász Imre meg én voltunk ott… Juhász nagyon be volt rúgva, akkoriban nagyon ivott. Levonultunk az utcára… Feri leült a New York előtt, és elkezdett ordítani. Nagyon féltettük, mi is tökrészegek voltunk, ezért aztán felemeltük, és mondtuk, hogy ne hülyédkej, és bevittük, hogy igyunk egy kávét a Gongban, ami eléggé lebuj hely volt. Tél volt, és volt a Gongban egy piros függöny. Én mentem előre, abba belegabalyodtam, valahogy nem tudtam bejutni. Kiderült, hogy azért nem, mert valaki jött kifelé… szembetaláltam magam az illetővel, és elkezdtem vele ordítani, hogy mit vacakol itt, most maga miatt nem tudok bemenni… a pasas meg félrehúzódott rémülten, hogy jó, jó, tessék. Én bevonultam, mogöttem Juhász, Szász és Matyi. Odabent a kávéházban mindenki röhögött. Azért röhögtek, mert a bokszbajnok Papp László volt, akit én ott meg akartam verni, hogy mit képzel! Az asztaloktól ordítottak is, hog Laci, vigyázz, mert behúznak neked egyet. És Papp nagyon meg volt ijedve, hogy behúz egyet nekem, és akkor aztán nézheti, ugye? Mert én ott meghalok rögtön. Úgyhogy riadtan kihátrált valahogy. Nagyon félnek ezek az erős emberek, mert hát nincs mese, nekik veszélyes játék ütni.”