Nem is tudom, volt-e olyan, hogy anyám úgy igazán, szvből megölelt volna. Ő nem volt az a puszilkodós, az egy szem gyerekét ajnározó típus. Szeretett inkább finoman terelgetni és úgy intézni a dolgokat, hogy aztán én hozzam meg a fontos döntéseket az életemről. Persze véleménye mindi volt, vitáztunk is sokat, de soha nem fordult elő, hogy bármit rám erőltetett volna. Ahogy az sem, hogy valamit ne tudtunk volna megbeszélni egy “karfás tányér” pörkölt fölött. Neki ez volt a szeretetnyelve. A gondoskodó táplálás. Engem viszont más fából faragtak. Nehezen ülök meg a fenekemen és imádok tanulni. Szükségem van az együtt töltött minőségi időre, a közös élményekre, mert úgy gondolom, attól épül egy kapcsolat. És a páromon próbálom behajtani az összes gyerekkorban elmaradt puszit és érintést. Leginkább akkor érzem biztonságban magam, ha jó szorosan magához ölel. A minőségi idő és az érintés a lételemem egy kapcsolatban.
És neked mi a szeretetnyelved? Most kiderül.
