Garzonszáműzetésem öt hónapig tart. Aznap délután, amikor befejezem a kétéves munkát, elmegyek egy barátommal a piacra kóstolgatni.
Akkor látom Jolikát és a csemegepultomat először. Utóbbit belülről is. Bevezetnek. Hátra. A padlón két raklap. Ez a hajóhíd. Szeletelők, pénztárgépek, kések. Izgatott és rutinos vevők. Hangzavar. Tömeg. És hús, hús, hús. Amerre a szem ellát.
– Na, hát így néz ki egy csemegepult belülről. Joli, gyere, mutatkozzál be az uraknak.
Fogalmam se volt, hogy itt fogok dolgozni. Csak kóstolgatni mentünk. Szeptemberben jutott eszembe, hogy megkérdezem. Hirtelen elmondhatatlan vágyat éreztem arra, hogy feltehessem ezt a kérdést: nincs kisebb? Vagy ezt: tizenkét deka, maradhat? És igen! Mint eddig mindenhova, ide is protekcióval kerültem. Protekcióval egy csemegepultba. Bosszantó, mi? Mármint az ilyenek, akik mindenhova protekcióval kerülnek. Annál csak azok bosszantóbbak, akik ezt természetesnek veszik, és hisznek a szerencsében. Csak a nagyon szegények és a nagyon gazdagok hisznek a szerencsében. Mindkét csoport tudja, hogy ennél több már biztosan nem jár neki.
A kedves vevő kiszolgálása sok apró epizódra osztható folyamat.
Jó napot, mit parancsol?!
A termék megkeresése.
A termék mérlegre helyezése.
A kért tömeg és a mérleg által mutatott tömeg szinkronba hozása.
Balhézás vagy az elégedettség büszke nyugtázása, a lemért tömeg függvényében.
A termék árának megkeresése/megkérdezése Jolitól. Az ár beütése a mérlegbe.
Kikerülni Jolit.
Az ár beütése a pénztárgépbe. Csomagolás.
Tranzakció.
Viszontlátásra.
Az első napokban úgy nézek fel az árakat kívülről fújó Jolira, mint egykori kollégámra a könyvesboltban, amikor elővettem a gyufámat, hogy rágyújtsak. Elejtettem. A gyufák kiugráltak a dobozból.
– Kettő – vágta rá a kolléga. Lehajoltam és megszámoltam. Valóban kettő volt.
– Zseni vagy, öregem. Szép volt, Raymond. Menj szépen, és folytasd a visszáruzást, rendben?
Képtelenségnek vélem azt, ami egy-két héttel később már természetes lesz. Joli azt mondja, egy hónap, és minden árat tudni fogok. Sok ember megfordult már nála. Igaz, mindegyik lány volt. Pályakezdő csemegepultosok. Mind csődöt mondtak. Nem szerették a zsírt. A szagot. A húst. A mocsok melót – ahogy később kettőtől is hallottam, amikor erre jártak, és benéztek a régi munkahelyükre.
– Egy hónap múlva mindennek tudni fogod az árát. Jó. De addig is, ebből a tizenkét pontból a legidegesítőbb a hatos. Mennyi is a csécsi, Joli? Mennyi is. Mintha tudnám. Úgy csinálok, mintha tudnám. A vevőnek. Jolinak. És magamnak. Mintha mindent tudnék. Tulajdonképpen imádom azt kérdezni, hogy mennyi is. A termék gyakran takarja az árcédulát. A vevő látja. Szeret segíteni. Főleg, ha olcsó. Látja rajtam, hogy az árat keresem, vagy Jolit, hogy megmondja az árat. És akkor, mint valami elnéző vezérigazgató, szálegyenes tartásával lábujjhegyre áll, bemondja az árat. Bal kezében a tárcája. A májánál szorongatja. Aztán bólint. Az van az arcán: nem tesz semmit, fiam, csak haladjunk, mert rengeteg a dolgom. Máskor is szívesen segítek. Látom, kezdő.
– Na, meg is vagyunk. Köszönöm, asszonyom, a segítséget. Hogy maga milyen csinos ma!
A gázóra-leolvasómra emlékeztet. Mindig megijedek, amikor jön. Kinyitom a kisablakot, és egy szörny áll előttem. Egy lény. Legalább hat éve nem dugták meg. Még legalább hat évig nem is fogják. Mint ahogy ezt sem.
– Ó, nagyon kedves, fiatalember.
Elbűvöltem. Ide fog jönni legközelebb is. Ez nem a pénze miatt fontos nekem. Meg akarom ismerni a lény természetét. Hogy jön-e. És ha jön, mit mond. Vagy csak mosolyog, és lesi, hátha megint kedveset mondok?
Kivárjuk.
Az isten is ide teremtett, már nem kétséges. Boldogan tanulok. Már nem érzem magam Tony Montanának mosogatás közben. Már tudom, hogy Joli nem azért utasítgat, mert szeret utasítgatni. Haladnunk kell.
– Ezeket mosd el, aztán töröld le ezt meg azt. Ide szoktuk tenni, oda szoktuk tenni.
Fürgén teszek-veszek. Fütyörészek. Próbálok mindent precízen és gyorsan csinálni. Minden tárgyat megszólítok. A sonkákat, felvágottakat, szalámikat, villákat, késeket, a szeletelőt. Megyek a tokaszalonnáért. Íííímádlak, te zsíros kurva. Gyere a papához.
Fáradjon a mérlegre, Pick úr. Kövessen. Joli jól szórakozik.
– Te Lali! Mit mondasz a marhapárizsinak?
– Kezeket a tarkóra! Mutassa az igazolványát.
Majd ránk szakad a plafon, úgy kacag. Imádom hallgatni.
– Hallod, te nem vagy normális.
Csak produkálom magam. Hogy repüljön az időnk, leginkább Joli ideje, aki öt éve dolgozik már itt, pedig csak huszonnégy éves. Van egy nyolcéves fia.
Állok, és tátott szájjal csodálom a pulthoz érkező németeket. Úgy néznek a hűtőpult fölött lógó téliszalámira, mint a Szűz Máriára. Gondterheltek. Izgulnak. Egészen addig feszültek, amíg az üzlet meg nem köttetik. Elvégre nem a sarki boltban vannak. Jó döntést kell hozni, nem vihetünk haza szart, nem állíthatunk be az autószerelő műhelybe zsíros vagy sótlan kolbásszal, szalámival. Mit mondana a kollégánk? Ezt elbasztad, Dietmar. Ki adta neked ezt? Amikor én János bácsinál voltam a pusztán, éjjel kettőkor olyan pacalt kaptunk, hogy hajnalig csúszott a pálinka. Kell nekünk ez az unió, Dietmar, hát kell ez nekünk? Ez már nem az a szalámi, mint János bácsinál, ki adta ezt neked?
Hát én. Én adom nekik. Én gyönyörködöm bennük. Én mosolygok rájuk. Ahogyan a németekre kell mosolyogni. Érzi ezt az ember belül. Másképp mosolygunk az olaszra, másképp a németre és a japánra. Ahogyan másképp mosolygok a társasházban Köntösre, és másképp az elsőn vagy a másodikon lakó ismeretlenre, akinek csak köszönni szoktam, de nem ismerjük egymást.
Az autószerelő visszamosolyog, aztán kinéz jobbra. Még nem látom, de már sejtem, hogy kire vár. Az asszonyra, aki vagy a barátnőjével érkezik, vagy a barátnőjével és egy magyar ismerőssel, aki segít, minden évben segít, de még egyszer sem hívták meg Potsdamba. Két hölgy érkezik. Ők is feszültek. Kóstolni akarnak. Kinézek Jolira, aki finoman bólint. Fogom a csipeszt, és kihalászok két szeletet a tálból. Átnyúlok a pult felett, és egy pillanatra azt érzem, hogy enyém a bolt, az én zsebembe ömlik majd a brandenburgi lóvé. A két nő kóstol. Úgy dugják ki a nyelvüket, mint a libák. A fejük is olyan. Benyálazzák kicsit a szalámit, aztán hopp, beszippantják az arcukba. A szemük elsötétül, a fejüket kicsit lehajtják, a nyakuk megmerevedik. Kérődznek. Érzik a felelősségüket. Egyszerre emelik fel a fejüket, és már sorolják is.
– Abból adjál – súgja a fülembe Joli, ahogy ellép a hátam mögött, és lehalkítja a rádiót. A Herzre mutatott. Leveszek három kis és egy nagy rúd Herz szalámit. Fizetnek. Újra mosolygok, elköszönök. Olyan felszabadultan távoznak, mintha csellengő gyermekük postacímét adtam volna meg nekik. Már nem azok az emberek, akik akkor voltak, amikor ezt a pultot választották.
– Miért a Herzből adjak? – kérdezem Jolit, mert én úgy tudom, hogy a Pick sokkal finomabb, és én jót akarok a németnek, és különben is, a nagyapám szegedi volt, és ünnepekkor mindig Pick szalámival állított be. Vagy banánnal.
– A Pick eladja magát. A Herzet el kell adni.
