Tarts egy napot novellák

Napfogyatkozás

Mindaz, amit most elmesélek, nagyon régen, még a mobiltelefonok előtti korban történt. Az egész ország a napfogyatkozás lázában égett, mintha a világvége közeledett volna. Én rá se hederítettem a napfogyatkozásra, a saját gondjaimmal voltam elfoglalva, a saját erőim fogyatkozásával és az egyre terebélyesedő, lassan a teljes életemet beborító sötétséggel.
Napfogyatkozás

Egy lehetetlenül rossz házasságban vergődtem, egy alig több mint egyéves csecsemővel. Olyan boldogtalan voltam akkoriban, hogy bárkibe képes lettem volna beleszeretni, aki egy jó szót szól hozzám, vagy akár csak barátságosan rám pillant.

Akkor ismertelek meg téged, aki a boldogtalanság eme rettenetes, sötét kútja fölé hajoltál. Jó nagy, kerek fejed volt, lentről nem is igen látszott más, kitakarta körben az eget.

Alig találkoztunk, mindössze kétszer, ez a két találkozás azonban kapaszkodót nyújtott a képzeletemnek, és legalább gondolatban kiléphettem abból, ami akkoriban körülvett.

Egy este csengett a telefon, tolmácsolni hívtak. Örültem, hogy még rajta vagyok a címlistájukon. Egy rockzenész mellé kerestek fordítót, koncert előtti rövid interjúhoz. Kapóra jött a meghívás arra a fesztiválra. Korábban soha nem jártam ilyen helyen, amióta meg anya lettem, fel sem merült, hogy koncertre menjek. A honorárium, amit ajánlottak, képtelenül alacsony volt, ígértek viszont hozzá két ingyen belépőt az aznapi összes programra.

Semmi pénzünk nem volt, ezért jobban örültem volna, ha a második karszalag helyett kicsit magasabb összeget mondanak be, fellelkesített viszont gondolat, hogy esetleg találkozhatok veled, sőt talán egy egész órát eltölthetünk együtt. Felhívtalak a munkahelyeden, örültél. A naptáradat nézegetted, azt mondtad, nem biztos, hogy időben odaérsz, de mindenképpen bejutsz majd valahogy, és megkeresel a kék sátornál.

Én azért a biztonság kedvéért vártam rád a bejáratnál negyedórát: nem értél oda. A langaléta szervező, aki elém jött, azt mondta, most már muszáj bemennünk. A második jegyet visszaadtam neki, ő pedig becsúsztatta egy fekete bőrmappába. Pár méter után egy csoport fiatal lépett oda hozzá, ő pedig kihajtotta a mappát, kihúzott néhány jegyet, és eltette a pénzt. Lépegettünk a poros úton a helyszín felé, egyszer csak rákérdeztem, hogy mennyi is a honor ezért a fordításért, és hogy kell-e számla. Azokban az időkben még nem kellett mindenért számlát adni, bíztam benne, hogy megúszhatom anélkül. A szakállas csávó gondolkozott, aztán engedékenyen bemondott egy összeget, ami kétezer forinttal magasabb volt az eredetileg megbeszéltnél. A csontomig elvörösödtem. Ez a kis szemétláda azt gondolta, hogy üzletet akarok vele kötni: hogy a hallgatásomért cserébe nagyobb honort kérek. Még most is elszégyellem magam, ha erre gondolok, de neki természetes lehetett a dolog, mert amikor szétváltunk, futólag a mappára mutatott: – Maradjon köztünk!

Köztünk marad, nyugi, te kis rohadék – gondoltam. Nagyon sok volt akkor az a plusz kétezer forint, fejben rögtön átszámoltam pelenkába.

A színpad előtti placcon alig lézengtek. A sarokban egy csapat külföldi szunyókált hálózsákokba burkolózva, feje alá gyűrt cuccal. A sajtó képviselői oldalt várakoztak, a fotósok állítgatták az objektívjeiket. Bementem a függöny mögé, mondtam a biztonságiaknak, hogy én vagyok a tolmács. Ellenőrizték a személyimet és a belépőkártyámat, nehogy valami őrült rajongót engedjenek át a szűrőn, aztán hátrakísértek. A talpig feketébe öltözött zenésznek testszaga és migrénje volt, véreres szemmel nyújtotta a kezét, és rögtön megkérdezte, nincs-e valami fájdalomcsillapítóm. Szerencsére volt, le akartam fordítani a dobozból az ismertetőt, de csak legyintett. Talán a fejfájás miatt volt ilyen visszafogott, az interjúk mindenesetre kényelmesen rövidre sikerültek. Mindössze ketten tettek fel neki kérdéseket, amelyekre egyszerű, érthető mondatokban felelt, tapintatos szünetet hagyva egy-egy mondat után. A jövés-menés és a fényképezés felriasztotta a hálózsákos alvókat, akik kócosan, hunyorogva pislogtak a takaróik alól, hogy tényleg azt az embert látják-e itt nyilatkozni, aki este színpadra lép. Amikor leesett nekik, hogy tényleg, sugdolózni és szedelődzködni kezdtek, de a biztonságiak rögtön összezártak a sajtósok mögött, jelezve, hogy civilek közeledéséről szó se lehet. Ötven perc se telt el, már végeztem a munkával, amiért idehívtak.

Szűk négy óra állt összesen rendelkezésemre két szoptatás között, beleértve az oda- és visszautat, ezért sietnem kellett, ha látni akartalak. Abban bíztam, hogy ott nézelődsz már valahol kint, csak nem találtad meg a kék sátrat. Elköszöntem, és elindultam vissza a híd felé.

Ha lett volna akkoriban mobiltelefonom, akkor beszélhettünk volna egymással, és megmondhattad volna, hogy nem vagy ott. Ha lett volna akkoriban mobiltelefonom, és megmondtad volna, hogy nem vagy ott, akkor megismerkedhettem volna valaki mással a boldogtalanságnak ezekben a feneketlen hónapjaiban.

Ha lett volna mobiltelefonom, valószínűleg már az se segített volna. Így utólag látom, mennyire el voltam szánva arra, hogy a következő hat évemet mindenképpen veled rontsam el. Mindenki más kompromisszum lett volna, dekadens normalitás. A sötétből csak a sötétbe lehetett átlépni, sötétséghez szokott szemem el se bírt volna másféle fényviszonyokat.

Lépegettem az ösvényen a külön erre a célra vásárolt bordó papucsban. A papucs alján még ott volt az árcédula, ami annyi bajt okozott nekem a megelőző napokban. A rettenetes házassághoz tartozott ugyanis egy rettenetes anyós is, aki azzal az ürüggyel, hogy a gyerek ellátásában segít, rendszeresen megjelent a lakásunkban, és felügyelete alá vonta a teljes háztartást. Így történhetett, hogy amíg bevásároltam, megtalálta a bűnös papucsot az ajtóban. Alkalmas pillanatban aztán fölemelte, és felmutatta a bűnjelet, méghozzá úgy, hogy látsszon a talpán az árcédula:

– Nem szégyelled magad, lyányom? Ilyesmire költeni a pénzt? Inkább annak a szegíny gyereknek venné’ valamit!

A szegény gyerek épp az ágyacskájában aludt, nem neheztelvén különösebben az anyja új papucsa miatt. De lehet, hogy csak azért, mert szegény kis ártatlan még nem fogta fel az anyai tékozlás hosszú távú következményeit, beérte azzal, hogy akkor sírt, ha éhes volt vagy tele lett a pelenkája. Mivel akkoriban gyakorlatilag egyedüli pénzkereső voltam a családban, úgy éreztem, jogom van ehhez a papucshoz. Szabadságharcom fontos hídfőállásának tekintettem, a ruházkodáshoz való jog jelképének. Az anyós érezte, hogy visszavonulót kell fújnia, ezért csak annyit fűzött még hozzá, hogy ha legközelebb venni akarok valamit magamnak, akkor neki szóljak, majd ő hoz nekem a kínai piacról. Ne költsem esztelenül a pénzt.

Szóval sokba került nekem az a papucs – neked akartam tetszeni benne.

A tömeg fejfájdítóan hullámzott, elviselhetetlen volt a szagok és zajok kavargása, az egyenletes háttérdübörgés. Letértem oldalra, próbáltam nem elsodródni. A mellem fájón feszült, jelezve, hogy a négy óra fele már letelt. Szlalomoztam a sátrak között, aztán látva, hogy az ellenirányú áramlás sehol nem csökken, kerülőutat választottam. A kötéllel lekerített sávra tértem, átbújva a kordon alatt. Itt nem volt senki. Éppen az járt a fejemben, hogy le kéne már állni a szoptatással, elég nagy hozzá a gyerek, amikor váratlanul valami puhát éreztem a talpam alatt. Mire áthelyezhettem volna a testsúlyomat, bokáig süppedtem a langyos, iszapos földbe. A bugyborgó süppedés nyomán iszonyú ammóniaszag csapott fel. Kirántottam a lábam a masszából és körbenéztem. Az elkerített rész a mozgóvécék korábbi helye volt, a talajt nyilván a kiszivárgó húgy és szarlé itatta át annyira, hogy a kánikula ellenére síkosan fénylett a föld. Jól látszott a fülkék nyoma, épeszű ember nem is lépett oda rajtam kívül.

Fél lábon ugrálva forgolódtam, de sehol nem volt víz a közelben. Kénytelen voltam lelépni, cuppogott a vadonatúj bordó papucs a lábamon.

Folyóvizet csak nagyon távol, az ellenkező irányban találtam, végig kellett állnom egy kígyózó sort a csap előtt. Szobroztam a szaros lábammal és türelmesen vártam, hogy megtöltsék előttem a marmonkannákat meg a pillepalackokat.

Éreztem, ideje hazaindulnom.

A megállóban rengetegen tolongtak, valami szerencse folytán azonban sikerült leülnöm a HÉV-en. Az egyik papucsom bordó volt, a másik ázott-sötétbarna. A gondolataimba merültem, néztem az ablakból a lakótelepi házakat, amelyeknek ablakait fényvisszaverő fóliával sötétítették el a hőség ellen. Mellettem egy csoport kamasz a napfogyatkozásról beszélt, vásároltak maguknak spéci szemüveget. Másnap délre jósolták az ég elsötétedését, augusztus 11-re: erről vitatkoztak.

Csak fél füllel hallgattam őket, bámultam ki a poros megállókra. Egyszer csak valami langyos nedvességet éreztem a trikómon. Ültem ott mozdulatlan arccal, le se pillantva, mint aki titokban, a melleivel sír.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top