Molnár T. Eszter tavaly megjelent regénye, a Stand Up! ifjúsági irodalom ugyan, de lélektanilag abszolút elgondolkodtató felnőtt fejjel is: hogyan éli meg egy kamaszlány a családot, a kortárs közösséget, a kapcsolatokat anya nélkül? Ezt és még sok más, a szülő-gyerek viszonnyal kapcsolatos kérdést boncolgattunk a két lányt és egy fiút nevelő írónővel, Molnár T. Eszterrel.
Van olyan anya, akit valamiért nagyon csodálsz? Kit és miért?
Az anyósomat, mert nagyon tapintatos, mégis mindig kitalálja, hogy mivel tud segíteni.
Mi volt a legnagyobb meglepetés, amellyel szembesülnöd kellett az anyává válással?
Nagy családra vágytam, legalább hét gyerekre, de amint anya lettem, rájöttem, hogy nemcsak az erőmet becsültem túl, a gyereknevelésről is egészen naiv elképzeléseim voltak korábban. 23 évesen, amikor a fiam megszületett, még egyáltalán nem voltam felkészülve a szülői léttel járó felelősségre. Azt találtam a legnehezebbnek, hogy állandóan figyelnem kellett valakire, és egyetlen percre sem lehettem a magam ura. Iszonyú sokat bénáztam az elején, de a gyerekek szerencsére türelmesek és toleránsak: megvárják, amíg szép lassan szülővé érik az ember.
Megváltoztatott az anyaság? Hogyan?
Persze. Például azóta szeretek állott uzsonnamaradékot vacsorázni.
Van fiad és lányod is. Ha lehet nemek szerint tipizálni az anyaságot, melyik áll közelebb hozzád?
Alapvetően kerülöm a nemi sztereotípiákat, de azt azért be kell vallanom, hogy szívesebben ülök végig egy ritmikusgimnasztika-versenyt, mint egy focimeccset. Bár ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy a tornászoknál jobb a büfé – az idő nagy részét úgyis itt töltöm.
Mi a leghasznosabb tanács, amit egy kamaszlány anyjának adnál?
A kamaszkor olyan, mint a bárányhimlő: minél többet vakargatjuk a viszkető pontokat, annál nagyobb az esélye, hogy hegek maradnak a nyomukban. Szerencsére nekem a nagyobbik lányom idejekorán megadta az alaphangot: Mama, te biztosan mindent szuperül csináltál ekkora korodban, de engem ez tökre nem érdekel. A kamaszoknak az a feladatuk, hogy kitalálják magukban és maguk körül a világot. Nem mondhatjuk meg nekik, hogy miről mit gondoljanak, de ha kérdéssel fordulnak hozzánk, azt érdemes komolyan venni, és a lehető legpontosabban megválaszolni.
Emlékszel miben kérték utoljára a tanácsodat?
Vannak apróságok – mondjuk, hogy jól áll-e a tavalyi rövidnadrág –, amelyek sokszor egyébként éppen olyan fontosak, mint a fajsúlyosabb kérdések. Például hogy mi a teendő akkor, ha három legjobb barátnőből kettő külön szeretne találkozni, de a harmadik erről tudomást szerez, és megbántódik.
Mi a legjobb számodra az anyaságban? Mi az, amiért, szerinted, mindenképp érdemes anyává válni?
Nem kell mindenképpen anyává válni, számos más útja van a kiteljesedésnek. Persze vannak olyan tapasztalatok, amelyeket csak a gyerekek és a velük eltöltött idő adhat meg. Nagyon örülök, hogy fiatalon anya lettem, mert így rengeteg izgalmas és esetenként fájdalmas élménnyel gazdagodhattam. Mostanában leginkább a lányaim energiáját és humorát élvezem: képesek nekem is friss és izgalmas oldaláról bemutatni a világot.
“Tőled tanultam“Ők vannak ott az első lélegzetvételünknél, vigyázzák az első léptünket és az összes többit is a háttérből, amíg csak élnek. Közben bölcsen, szinte észrevétlenül pakolják a felbecsülhetetlen értékű útravalót a hátizsákunkba. Az anyai tanácsok igazi kincsek, melyek elkísérnek minket egy életen át. Nem lehetünk elég hálásak értük! És nektek mit tanított az anyukátok? Írjátok meg a toledtanultam@centralmediacsoport.hu e-mail-címre a legfontosabb intelmet, amit valaha tőle kaptatok! A legjobb mondatokat az NLCafé szerkesztőségi zsűrije fogja kiválasztani, és majd ti szavazhatjátok meg, melyik a tíz legjobb anyai tanács. A tíz nyertes mondat beküldői NLCafé-s ajándékcsomagot kapnak. |
Arra gondolsz, hogy anyaként legyünk nyitottak, még akkor is, ha épp valami sokkal “komolyabb” dolog köti le a gondolatainkat, mert lehet, hogy épp a gyerekek szemén keresztül látjuk majd szebbnek a világot, könnyebbnek az életet?
Mivel sajnos már felnőttem, kénytelen vagyok az előttem álló feladatokra koncentrálni, és ilyenkor úgy érzem, nincs időm semmi másra. Ezzel szemben a gyerekek lépten-nyomon megállnak, hogy rácsodálkozzanak a világra, és közben sok humorral, de meglehetősen fárasztó intenzitással kommentálják is, amit látnak. Nincs mit tenni, ilyenkor félre kell tenni a feladatokat, és oda kell rájuk figyelni. Néha a vicceiket direkt is fel tudom használni az írásaimban, de általában nem egy az egyben veszem át őket, csak hagyom, hogy hatással legyenek rám. Ők képekben, történetekben gondolkodnak. Például amíg nekem a rántott húson lévő panírról a tojás és a zsemlemorzsa jut eszembe, a legkisebb lányomnak az, hogy a csirke fázott a hűtőben, ezért nadrágot húzott. Ha odafigyelek ezekre a történetekre, a hétköznapok is sokkal színesebbé, szórakoztatóbbá válnak.
Szerinted mi jobb vagy rosszabb a mai lányok számára a saját gyerekkorodhoz képest?
Én egy izgalmas időszakban voltam kamasz: a kilencvenes évek elején nagyon szabadnak éreztük magunkat, és ez roppant inspirálóan hatott rám és a barátaimra. Bántana, ha a gyerekeimnek egy fásult, tehetetlen társadalomban kéne felnőniük. Néha sajnálom a lányaimat, mert a kamasz fiúk ma sokkal inkább be vannak gubózva a saját világukba, mint akár 10 évvel ezelőtt. Unalmas lehet úgy közlekedni a városban, hogy szinte senkivel sem lehet szemezni, mert a pasik a telefonjukat bújják.
Mit tanácsolnál a kamasz lányodnak?
Rengeteg jó tanácsom volna, de általában megtartom őket magamnak, mert a gyerekeim nem tőlem várják a nagy életigazságokat. Próbálok jól nevelt anyaként viselkedni: csak akkor beszélek, ha kérdeznek. Ha kíváncsiak, mint gondolok a világról, azt úgyis megtalálják a könyveimben.
Mit tanácsolnál a kamaszkori énednek?
Hogy ne aggódjak, mert minden rendben lesz.
Csinálnál-e bármit másképp, mint anya, ha lehetne? Ha bármit csinálhatnál együtt a lányaiddal, amire csak ritkán van lehetőségetek, mi volna az?
Jó lenne türelmesebbnek lenni. Kár, hogy erre még nem fejlesztettek ki valami jó kis étrendkiegészítőt. Mostanában leginkább arra vágyom, hogy a legkisebb gyerekemnek ne legyen házi feladata, és így egymás kínzása helyett társasozással telhetnének az értékes délutánjaink.
Az jön át, hogy megpróbálod minél inkább a háttérből támogatni őket, hagyod, hogy a saját útjukat járják. Ez elég irigylésre méltó hozzáállás, a legtöbben ráfeszülünk a nevelésre, pedig lehet, hogy sok helyzetben jobb lenne a gyerekekhez hasonlóan az érzéseinkre hallgatni. Hogyan lehet elérni ezt a “laza” anya állapotot?
Azért a gyerekeim biztosan nem mondanák, hogy laza vagyok. Például nem szeretem, ha ellógják az edzéseiket, és morgok, ha nem csinálják meg a vállalt feladataikat. Viszont rájöttem, hogy nem élhetem helyettük az életüket. Értelme sem lenne, és amúgy sem tudom mind a három gyerek összes programját, tervét és nyűgét fejben tartani.
A Stand Up! főszereplője, Bakos Virág egy tizenöt éves kamasz lány, aki öccsével és nővérével csonka családban nevelkedik: még kétéves korában meghalt az anyukája. Hogyan született meg a sztori?
Nem a történet született meg, hanem a főszereplő, Bakos Virág. Az ő személyisége, és a köré épülő család, barátok alakították a cselekményt. Igen, pontosan olyan kaotikus volt az alkotási folyamat, mint amilyennek ezek alapján tűnik, főleg mivel a szereplők nem mindig azt akarták, amit a szerző.
A gyerekeid olvasták a könyvedet?
A nagyobbik lányom igazi könyvmoly. Ő volt az olvasószerkesztőm, és még a kiadóba kerülés előtt elolvasta a kéziratot. Sokat segített a közvetlen visszajelzéseivel, így pontosabban ki tudtam mérni a könyv nyelvezetét, elvetettem egy-két olyan megoldást, amelyek őt zavarták az olvasásban, vagy amelyeket túl bonyolultnak talált. A második kötet írása során kicsit már a történettel kapcsolatban is kikértem a véleményét.
Bakos Virág mennyiben hasonlít a kamasz lány Eszterre?
Virágot nem saját magamról mintáztam, ő inkább egy olyan lány, akivé válni szerettem volna, vagy akit szívesen tudtam volna legjobb barátnőmnek. Bátor, szókimondó, vicces, nem szereti a pletykát és a kavarást, de ha szükséges, a barátaiért és a családjáért komoly konfliktusokat is felvállal. Ezeket a tulajdonságokat már kamaszkoromban is értékesnek tartottam, de nem áltatom magam, hogy én is olyan vagány lettem volna, mint Virág.
Említetted a párhuzamot a könyv és a saját életed között: téged és nővéredet édesanyátok nevelt egyedül. Szerinted egy lánynak kire van nagyobb szüksége? És melyik nehezebb? Egyedülálló apaként vagy anyaként?
Szerintem nem lehet általánosítani ezzel kapcsolatban, mert minden ember és minden család más. Lányként sokat tanulhatunk az édesanyánktól – bár nem minden anya tud női példaképpé válni –, de nem szabad lebecsülni az apától jövő dicséret és megerősítés erejét sem. Nem mi választjuk a minket érő katasztrófákat, és összehasonlítani sem tudom, hogy melyik lehet nehezebb. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy a család egy nagy rugalmassággal rendelkező rendszer, és a gyerekek könnyen alkalmazkodnak, így a csonka családokban az egy szem szülő, ha bírja erővel, mindent meg tud adni a gyerekeinek, amire az egészséges felnőttkorhoz szükségük van.
Virág sztorijában központi motívum az önmagával küzdő, egyedülálló apa, és ez erős nyomot hagy a gyerekeken is. A saját életedben hogyan élted meg az apa hiányát?
Virágék családjában az édesanya hiánya eredendő állapot, olyan kicsi korukban meghalt, hogy a gyerekek közül egyedül Verának, a legidősebb testvérnek vannak tényleges emlékei róla. Számukra az abnormális, a csonka család, a depresszióba és alkoholizmusba süppedő édesapa vált majdnem normalitássá. Az anyjukat alig említik, mintha a neve is tabu lenne, túl érzékeny, még be nem gyógyult seb. A hallgatás ellenére mindhárom gyerek magában hordozza a hiányt, és az amúgy is vérzivataros kamaszkorban ez meg is nyilvánul: Veránál viharos lázadásban és önértékelési zavarban, Virágnál szinte már túl erős empátiában és megfelelési kényszerben, Misunál pedig antiszociális, verekedős viselkedésben. Legerősebben talán a magába forduló, nehezen kommunikáló Misu szenved, de Virág is gyakran elgondolkodik, mit hogyan csinálna az édesanyja, vagy miben lenne más az életük, ha nem halt volna meg. Saját tapasztalatból tudom, hogy a hiányzó szülőt a hátrahagyott gyerek a fejlődése során minden életkorban meggyászolja, a szülő hiánya nyomot hagyhat a személyiségén, de ez nem gátolja meg abban, hogy a hétköznapokat a maguk teljességében átélje, az örömökkel és apró bánatokkal együtt.
Nemrég jelent meg új könyved, a Szabadesés, amelyben egy apa szemszögéből mutatod be egy család szétesését. Milyen volt egy férfi fejébe helyezkedve megélni az apa helyzetét, aki elveszíti a lányait?
Írás közben teljesen magamra öltöm a központi szereplőmet, így amíg ezen a regényen dolgoztam, egy negyvenéves ügyvéd szemével szemléltem az életet. Nagyon érdekes volt egy dolgozó apa nézőpontjából tekinteni a családra, végiggondolni a gyerekekhez és a házassághoz fűződő viszonyát. Engem eléggé megviselt, amit a regényben tettem vele, de azóta azt hiszem, jobban megértem, hogy mit jelenthet a család és a válás a férfiak számára.
