Barna Gáborné, Babi nyugdíjas pedagógus. Lánya, Barna Ildikó szociológus, tanszékvezető egyetemi docens. Bár eredetileg egyikük sem a tanári pályára készült, végül mindkettőjüknek ez lett a hivatása. A tudás átadását igazi művészetnek tartják, ami napi sikerélményt ad.
Babival (69) és lányával, Ildikóval (44) vidéki nyaralójukban találkozunk a festői szépségű, Nógrád megyei Alsópetényben. Azért vannak most vidéken, mert befőzésre készülnek. Az időjárás megviccelte őket: esett az eső, ezért a málnát nem lehetett leszedni, így a tervezett befőzés ma elmarad, de legalább több időnk van beszélgetni.
Mindketten a fővárosban élnek, az anyuka Óbudán, a lánya Újpesten. A felújított parasztház udvarán, a fák árnyékában ülünk. A tikkasztó hőségben jólesik a hűtött limonádé. Rögtön feltűnik a két nő szemének hasonlósága: ragyogó kék szemük van. Érezni, ahogyan működik anya és lánya között az összhang, egymásnak adják a szót, betéve tudják a másik sztoriját, néha befejezik egymás mondatát is. A lábak alatt folyamatosan figyelmet követel magának az anyuka barna-fehér foltos kiskutyája, Pilla, akit egy menhelyről mentettek meg.
Kezdő tanító, formabontó módszerrel
“1970-ben végeztem a budapesti Tanítóképzőn – repül vissza az időben az anyuka. – Iskolásként is gyakran beküldtek a kisebbekhez, amikor nem volt bent tanár, és vigyáznom kellett rájuk. A tanáraimnak így nem is volt kérdés, hogy én is tanító leszek egyszer.” Eredetileg az orvosira szeretett volna menni, de édesapja akkor lett nyugdíjas, amikor ő befejezte a középiskolát, és a család nem tudta finanszírozni a továbbtanulást. Babi ezért úgy döntött, nem is adja be a felvételijét. “Persze a tanáraim ezt nem engedték, ragaszkodtak hozzá, hogy adjam be a papírokat a Tanítóképzőbe.”
1967-et írtak ekkor.
A főiskola elvégzése után Újpestre került tanítani, a volt általános iskolájába. “Emlékszel, Anya – veszi át a szót Ildikó, a lánya –, mesélted, hogy alá kellett írnod egy papírt, hogy bárhová elhelyezhetnek az országban, bármelyik megyébe küldhettek volna tanítani.”
Ezért is számított nagy dolognak az, hogy Babi Újpestre, a volt általános iskolájába kerülhetett tanítónőnek. Ekkor 22 éves volt. “Emlékeztek rám, és szeretettel fogadtak kollégaként is.
Az első osztályom elég nagy kihívást jelentett kezdőként, negyedikesek voltak a gyerekek akkor. Volt ott egy kisfiú, Gyuri, akivel nagyon sok gond volt az előző tanévben. Rájöttem, hogy csak nem tud negyvenöt percet figyelni, és ha elfárad, agresszívvá válik. Emlékszem, hogy nagy osztálytermek voltak. Kialakítottam a gyerekeknek hátul egy játszósarkot. Gyuri óra közben is odamehetett, amikor elfáradt. De akár ki is mehetett az óráról, és utána szépen visszajött, amikor már megnyugodott. Semmi probléma nem volt vele. Soha egyetlen osztálytársa sem tekintette ezt kivételezésnek.
A nap 24 órájában tanító volt
Az alsó tagozatosokat szerette igazán tanítani, mindennap valódi sikerélményei voltak. “Tényleg igazi varázslat látni, ahogyan egy kis elsős gyerek kinyílik, és növekszik a tudása” – mondja lelkesedéssel a szemében. “Sajnos azt nem tudom, mi lett Gyurival, mert aztán én eljöttem Újpestről. 1973-ban született a lányom, Ildikó, és utána a második kerületbe mentem tanítani.” Ez újabb kihívást jelentett, mert itt együtt tanultak a jobb módú és a közeli nevelőotthonból jött gyerekek.
“A Rózsadomb közepére betelepítették a Cseppkő utcai gyerekotthont – veszi át a szót a szociológus végzettségű lánya, Ildikó.
Anya például a 80-as években nem engedte, hogy banánt hozzanak az iskolába a gyerekek tízóraira, mert az akkor kuriózumnak számított, nem mindenki tudta megengedni magának.
A társadalmi igazságosság kimondott vagy kimondatlan kérdéseit az akkor még kislány Ildikó észrevétlenül tette magáévá. Babi a nap 24 órájában tanár volt. “Például emlékszem arra, hogy anyámmal utaztunk a buszon, és egy gyerek rosszalkodott éppen, anya meg rászólt. Az utazás közben is nevelt, ő akkor is tanár maradt, nem csak a tanteremben volt az. Régen ez szinte elvárt volt, mert például a játszótéren természetes volt, hogy mindenki vigyázott a másik gyerekére is, ezért is engedték le akár egyedül a gyereküket játszani a szülők.”
“Tőled tanultam“Ők vannak ott az első lélegzetvételünknél, vigyázzák az első léptünket és az összes többit is a háttérből, amíg csak élnek. Közben bölcsen, szinte észrevétlenül pakolják a felbecsülhetetlen értékű útravalót a hátizsákunkba. Az anyai tanácsok igazi kincsek, melyek elkísérnek minket egy életen át. Nem lehetünk elég hálásak értük! És nektek mit tanított az anyukátok? Írjátok meg a toledtanultam@centralmediacsoport.hu e-mail-címre a legfontosabb intelmet, amelyet valaha tőle kaptatok! A legjobb mondatokat az NLCafé szerkesztőségi zsűrije fogja kiválasztani, és majd ti szavazhatjátok meg, melyik a tíz legjobb anyai tanács. A tíz nyertes mondat beküldői NLCafé-s ajándékcsomagot kapnak. |
Ildikót is elragadta a tanítás iránti vágy
Ildikó nem tanárnak, de még csak nem is szociológusnak készült. A tanári pálya azért nem vonzotta, mert a nevelés részét nem tudta volna felvállalni, ami pedig az általános és középiskolai oktatásnak elsődlegesen fontos eleme. A gimnázium elvégzése után ügyvédnek készült. A jogi felvételije nem sikerült, így némi útkeresés után egy inspiráló, híres szociológus hatására az ELTE-re jelentkezett szociológia szakra, bár akkor még nem is tudta igazán, mi fán terem ez a tudomány. A tanítás iránti vágy azonban mégiscsak ott volt benne.
Az egyetemi évei elején, másodévesként odaállt az egyik tanára elé, hogy szeretne tanítani. “A tanár úr azt kérdezte, hogy mi a téma. Hirtelen nem is tudtam mit mondani. A zsidóság a két világháború közötti Magyarországon, vágtam rá némi gondolkodás után” – idézi fel tanársága kezdeteit Ildikó. “Akkoriban vált fontossá számomra a saját zsidóságom, sokat olvastam már a témáról, és nagyon érdekelt is, innen jött az ötlet” – magyarázza. “A tanár azt mondta, hogy rendben, állítsam össze a tematikát, szeptembertől indulhat a kurzus.”
Édesanyja élő példa volt számára
Az anyukája mindig új tanítási módszereken dolgozott, egyre jobb tanár akart lenni, folyamatosan fejlesztette magát. Miután igazgatóhelyettes lett, az alsó tagozat irányítása mellett sajátos nevelési igényű gyerekekkel kezdett foglalkozni.
Láttam az anyámat, ahogyan dolgozik, sokat mesélt a munkájáról este a vacsora mellett. Ez mindig inspirált” – mondja a lány.
Ildikó az egyetem alatt már demonstrátorként tanított, aztán miután végzett, ott is maradt. Kezdetben óraadóként társadalomtörténetet és kutatásmódszertant tanított. 2002‑ben került a Módszertan Tanszékre tanársegédként, majd adjunktus és habilitált docens lett, ma pedig már ő vezeti a tanszéket.
Szakmai életemnek ez az otthona, a szakmai családom” – teszi hozzá, és akárcsak édesanyja, ő is varázslatnak nevezi a tudás átadását.
“Bejön valaki a félév elején, és nem hiszi el magáról, hogy tudni fogja a módszertant, a félév végére meg látni a szép házi feladatokat és azt, hogy fokozatosan kerül a diák a tudás birtokába. Ez tényleg igazi varázslat” – meséli lelkesen. “Ehhez csatlakozom” – veszi át a szót az anyuka.
Lehet, hogy túlzás, de nemcsak varázslat, hanem művészet is a tanítás.
Nem lehet a fiatalokat 20 évvel ezelőtti kockákba gyömöszölni
“Tizenötféleképpen el kell tudnom magyarázni a tananyagot, ha azt látom a szemekben, hogy még nem értik az anyagot. Tisztában vagyok vele, hogy a tárgyam, a statisztika, a kutatásmódszertan egy húzós tárgy. De ennek ellenére nem hiszek abban, hogy ezt nem lehet megtanulni, csak a belső ellenállás falait kell lebontani magukban a diákoknak.
Azt szoktam a hallgatóimnak mondani, hogy a számok és az önmaguk közötti falat egyedül nem tudom lebontani, csak önökkel együtt!
A tanárnak ebben is segítenie kell a diákjait. Szemléletben is meg kell újulnia egy mai oktatónak: nem fog menni, hogy a fiatalokat belegyömöszöljük a 20 évvel ezelőtti kockákba” – összegez Ildikó.
Abban is mindketten egyetértenek, hogy a tanár szerepe az új világ új kihívásai miatt már teljesen átalakult. Az internet korában ugyanis a tudást már sok helyről meg lehet szerezni. Már nem a tanár az egyetlen forrás, ezért inkább egyfajta tanulás-, tanításszervezőnek kell lennie. Fontos a szakmai alázat és az, hogy partnernek kell tekinteni a diákot.
Ha újra kezdhetnék, akkor is a tanítást választanák
“Az én életemben csak a tanítás volt, a lányom nem csak ezzel foglalkozik, ez viszont különbség köztünk” – veszi át újra a szót az anyuka. “A tevékenységem több részből áll. Tanítás, kutatás, publikációk, konferenciák, szakmai tanácsadás, könyvírás” – magyarázza Ildikó.
Anya és lánya már külön élnek, esténként már sokkal ritkábban vacsoráznak együtt, így elmaradnak a régi, nagy esti beszélgetések. De amikor csak tehetik, Ildikó rohanó élete ellenére is találkoznak, és szinte mindennap beszélnek. Ilyenkor gyakran szó esik a tanításról is, hiszen ez a szívügyük. Abban pedig mindketten egyetértenek, hogy ha újra kezdhetnék, akkor is a tanítást választanák hivatásuknak.
