Vakítóan fehér tollruha és aranylón csillogó mirtusz? Vagy éppen szürke városi szárnyas, aki az utcán kavicsot kap fel csõrével? De kinek jutnak eszébe azok a madarak, akiket gondos odafigyeléssel tartanak a kertvégi dúcban vagy a padlások eldugott szegleteiben - a házi galambokra.
A csillogó nyakú békehírnököket már kevesen nevelgetik, viszont a galambászat visszatért. Mostanra azok a tenyésztők, akik megmaradtak ennél a különös szenvedélynél, új tenyészeteket hoztak létre, szakosodni kezdtek, így kialakult a négy teljesen elkülönülő szakág.
A legismertebb a postagalambászat, ami talán a legélőbb manapság. Az ősi ösztönüket használva, néha 1000-1500 kilométert is repülnek a madarak, hogy mielőbb célba – a gazdájukhoz – érjenek.
Nem az eszükért tartják az úgynevezett díszgalambokat sem, hiszen mint a nevük is mutatja szépségük, becses küllemük teszi értékessé őket. Kiállításokon szakértő szemek mustrálják a tollazatot, a megjelenést, a vérvonalat.
A legegyszerűbb, de legszomorúbb sorsuk a húsgalamboknak van. A hatalmas testű madarak életüket a fazékban végzik, hiszen csak azért tartják őket, mint más szárnyast a baromfiudvarban.
Az idővel, és a kilométerekkel küzdenek az úgynevezett pörtlik is: ők a minél hosszabb idejű levegőben maradást tűzték ki célul, ráadásul nem is akárhogy, hiszen a hőn áhított távot függőlegesen teszik meg. Ilyen versenyeken elengedhetetlen eszköz a távcső. A galambok olyan magasságokat képesek elérni, hogy szabad szemmel szinte követhetetlenné válnak. Az ilyen galambok tájékozódási képessége, finoman szólva, nem éppen kifinomult, de erre nincs is igazán szükségük.
ajánlott videó
Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a
véleményedet másokkal,
az nlc Facebook-oldalán teheted meg.
