Átkozta a sorsot, magába roskadt, nem mert a jövőre gondolni – mit érzett Kogon Mihály? A hangja épp csak egy csöppet lesz árnyékosabbá, amikor válaszol: rég volt, harminc éve is elmúlt már ennek, nem őrizte meg emlékezetében a részleteket. Mindenesetre nem mondhatja most nekem azt, hogy élete legszörnyűbb időszakát élte, mert elsősorban élni akart. Az érzelmi árnyalatokat pedig vagy elfedte, vagy megszépítette az elmúlt idő.
Egy februári napon amputálták a lábát, tavasszal már visszament a műszeripari szakközépiskolába, s vadul belevetette magát az amatőr színpad világába.
Nem kereste a hasonszőrűek társaságát, dehogy kereste, eszébe se jutott! Inkább visszailleszkedni akart, távolodni a kórháztól, minden ott szerzett élménytől, s élni az egészséges srácok életét. Az amatőr színjátszás segített ebben, olyannyira, hogy népművelőnek tanult, s újonnan lelt hivatásával el is helyezkedett.
Mindeközben voltak hullámvölgyek is – meséli – de nem amiatt, hogy nem két lábbal áll a földön. A lányok, igaz, olykor éreztették vele, hogy nem látják teljes értékűnek. A csalódásokat segítettek átvészelni az igazi barátok, a család – és a sport. Kogon Mihály versenyszerűen úszott, hobbiból kerékpározott, s a mozgássérült sportolók között is megfordulva egyszer csak azt vette észre, hogy nagyon is érdekli társainak sorsa. 1986-87-ben jutott odáig, hogy a szociálpolitikát választotta újabb tanulmányai tárgyának. Az idén áprilistól pedig a Mozgássérültek Állami Intézetének igazgatója lett. Munkáját kihívásnak tekinti, de ha erről van szó, szűkszavú. Azt mondja, első számú kötelessége, hogy a gondjaira bízott intézményt fejlessze, figyelve az igényekre, szükségletekre. S mert keresik – segíteni próbál mindabban, amit neki elpanaszolnak.
Ha azt kérdezném, mondja, lehet-e egy mozgássérült ember önálló, azt válaszolja: igen. Hogy boldog lehet-e? Igen, akár boldog is lehet. Mindenki, aki hajlandó saját világából kilépni, és észrevenni maga körül nem csak a lehetőségeket, hanem a többi embert is, tapasztalhatja, hogy kinyílik a világ. A sport pedig különösen alkalmas arra, hogy tágítsa, feszegesse a határokat. A mozgássérült akár teniszezhet is – sokan megteszik. Kerekes székből akár. Vannak mozgássérült síelők. Úszók. Lehetetlen viszont úgyszólván nincs is, ha az ember erősen hisz magában. S persze a toleranciában, a segítőkészségben, amely igenis van, még akkor is, ha látszólag a világ nem afelé halad, hogy jó érzésekkel közeledjünk egymáshoz.
Nem tudom, Kogon Mihály boldognak tartja-e magát; meg sem kérdeztem, hiszen a boldogság értelmezésébe amúgy is könnyű belebonyolódni. De amint elképzelem, hogy egyik kedvenc helyén, a Római-parton biciklizik egy csöndes, napos nyár eleji délutánon, vagy éppen a munkahelye felé vezető úton tekeri a pedált, szinte magam előtt látom őt: egy nyugodt férfiember a körülötte tébolyultan rohanó világban.
