Mert, ha nem is a szűken vett baráti körben, de az ismerős családokban egyre-másra születtek a babák, s őket Kati mind sóvárabban figyelte. Zoltán készséggel elismerte, hogy ha maga is utódot akar, jobb lenne azt nem akkora generációs szakadékban fölnevelni, hogy saját kisgyerekével a jelentős korkülönbség miatt esetleg igen nehezen lesz képes szót érteni. Katit meg végképp nem akarta elveszíteni, úgyhogy kitűzték az esküvőt. Szolid, szűk körben tartott ceremóniában egyeztek meg, szülők és néhány barát körében elköltött, szerény vendéglői vacsorával megkoronázva. Az én kislányom
ekkor a leendő anyós, s habár szívéből szólt, és jó szándékát nem vitatta senki, ezzel meg is jelent az első fekete felhő Zoltán és Kati közös életének eddig úgyszólván felhőtlen egén. Zoltán ugyanis – mint a férfiak jelentős hányada – zsigerből gyűlölte a ceremóniát. Ha csak rágondolt, hogy királykisasszonynak öltözött hitvesét a párás szemű násznép között karján vezetgetni kénytelen, a víz kiverte.
Ne részletezzük, hány álmatlan éjszaka, átvitatkozott délután, cetlik között eltöltött nap – amikor is a vendégeket és a költségeket számlálták össze, ültetési rendet, vacsorafogásokat taglaltak – következett. Mire
a tanúk személyében és a vendégség helyszínében is megegyezett mindenki mindenkivel, addigra Zoltán hat kilót fogyott, lidérces álmaiban foxtrottot járt a nyolcvanhat éves nagymamával, aki végül a karjaiba ájult, és elátkozta szegény ártatlan anyakönyvvezetőt.
– Tönkre vagy téve. Az életednek annyi, azt ugye tudod – keltette öccse Zoltánt a nagy napon, a mérgezett tőrt markolatig a bátyja szívébe döfve. Öcsi, aki húsz évének összes tapasztalatától feljogosítva, a házasság esküdt ellenségeként többször is kijelentette, hogy bátyja kivégzésén nem hajlandó részt venni, az esküvőre talpig feketébe öltözött. Csaba, Zoltán legjobb barátja, aki a házassági tanú szerepét vállalta magára, hárompercenként figyelmeztette a vőlegényt: ne ejtsd el a gyűrűt, az ég szerelmére, el ne ejtsd! Mert amilyen kétbalkezes te vagy…
Kati gyönyörű volt. Hímzett batisztzsebkendővel törölgette Zoltán gyöngyöző homlokát, aggódott, s Zoltán már arra gondolt, megkéri, hagyják a fészkes fenébe az egész hajcihőt, amelyből ő csak megcsúfolva kerülhet ki. Ám ez ellenkezett volna a férfias tartásról vallott nézeteivel, úgyhogy igyekezett gondtalannak látszani. Minekutána úgy nézett ki, mint a díszletmunkás, akit a színpadra löknek hirtelen, hogy most rögtön ugorjon be a Hamlet címszerepébe. A szertartás alatt boldogan vigyorgott. A gyűrűt természetesen elejtette, a versmondó lányka azonban pillanatok alatt ráakadt. Csaba, a házassági tanú kis híján a széke mögött foglalt helyet, s az aláírási aktust is bonyolította, azt ugyancsak a szék mögül próbálta megejteni. Volt még ezeken kívül is pár apró malőr, Kati ragyogása azonban szerencsére feledtette mindezeket.
Nem értem, milyen idegrendszerük van a nőknek – tépelődött Csaba, már a vendéglői asztalnál. – Ezek kibírnak mindent. Az biztos – emelte föl Géza, a másik házassági tanú, a testépítés során szoborszerűvé kidolgozott karját. – Én például a Zoli helyében elájultam volna. Ziher, hogy elájultam volna. Zoltán sokáig nem szólt egy árva szót sem, azután magához tért. A babát augusztus végére várják. Ám az esküvőn készített videofilmet nem látta azóta sem, de még csak említeni sem lehet előtte.
– Nem baj – mondja Kati – majd megnézi az ezüstlakodalmunkon. Az ezüstlakodalmunk úgyis egy szerény, szűk körű… Zoltán ilyenkor befelé üvölt.
