A tehetséget pedig volt kitől örökölni, hiszen édesapja, Kásás Zoltán is világbajnoki címig jutott (1973). A nyolcvanas évek közepén szövetségi kapitány is volt, bár nem nagy eredményekkel. Fia számára így nem volt nehéz a sportágválasztás. A kilencvenes évek közepén már fantasztikus teljesítményt nyújtott, de a válogatottban még nem volt igazi vezéregyéniség, egészen a ’97-es sevillai Európa bajnokságig. Ott a döntőben az ő három gólja döntötte el javunkra a horvátokkal játszott meccset.
Ez egy kicsit sok is volt neki, a világbajnokságon teljesítménye nem volt éppen szárnyalónak nevezhető. Egy számára csendes év – “csak” egy BEK győzelem csapatával, a Posillipoval – után érkezett haza, hogy felkészüljön a ’99-es évre. Ez pedig remekül sikerült, a Világkupán és az Eb-n is aranyérmet hozott haza a csapat. Az Eb-n aztán, ahol Benedek nem volt ott, már igazi vezéregyéniségként játszott. Az év végén pedig a világ legjobbjának választották.
2000 nyarán magánéleti problémái miatt olimpiai felkészülése nem haladt túl jól, így Sydneyben sem nyújtotta a maximumot, de azért ez a teljesítmény is elég volt ahhoz, hogy az olaszok elleni meccset eldöntse. Az év végén beválasztották minden idők legjobb pólósai közé. Csak a hazai pályán szerzett EB-arany az, amiről annyit álmodott, és nem sikerült megszereznie. Bár az álommal a hírek szerint hadilábon áll, nápolyi csapattársa, Steinmetz Barna szerint ugyanis a legnagyobb hibája: krónikus alvajáró.
