Hát, manapság már nem sokat, lehetünk tanúk, speciális esetben örömszülők, nagy ritkán koszorúslányok, egyébként kénytelenek vagyunk beérni a vendégek meglehetősen passzív, nászajándék-átadásra és közös fényképeszkedésre szorítkozó részvételével a nagy napon. A fiatalabb, és pechére városban felcseperedett generáció legfeljebb a nagyszülők elbeszéléseiből hallhatott a tradicionális magyar lagzi színes forgatagáról. Sosem látott még tányértörést, asszonykontyolást, és fogalma sincs, kik voltak az elengedhetetlen közreműködői annak a mozgalmas, a leánykéréssel kezdődő több felvonásos színjátéknak, mely aztán a lakodalom estéjén valamikor a menyasszonytánc táján érte el a csúcspontját.
Pedig egy régi vágású lagziban a fiatal pár szinte elveszett a körülöttük sürgő – forgó segítők gyűrűjében, akik a vendégsereget szórakoztató játékokat, jeleneteket celebrálták. Legelőször is a vőfély, aki nem is lehetett akárki: a vőfélykedést hivatásszerűen űző férfiúból minden falura csak néhány jutott, esküvői “szezonban” őket foglalkoztatta az egész falu házasulandó népe. A vőfély elnevezés összetett szó, jelentése kb. a vőlegény társa, aktívabb “fele”, munkakörét tekintve ceremóniamester és a házasulandó pár magyar hangja egy személyben. Ő felelt a fiatalok helyett a násznagyok kérdéseire, a vacsoránál egymás után mondta a pohárköszöntőket, rendezte és hangos szóval konferálta az egész napos eseményt. És mindezt versben, mert a vőfély költő is volt, a fejében tartott és rögtönzött, vicces-pikáns költemények a folklór legjellegzetesebb örökségei.
Jobb helyeken az első vőfély mellett szolgálatot teljesített több kisvőfély is; az ő dolguk volt párosával házról-házra járva “átadni” az esküvői meghívást, a lagziban pedig a felszolgálásban segédkeztek.
A vőfélyhez hasonlóan fontos szerep hárult még a násznagyra. Násznagya volt a vőlegénynek és a menyasszonynak is, általában egy tekintélyes férfirokon, hiszen már a szó is a nász alkalmával közreműködő, nagy fontosságú embert jelent. A násznagy kérte meg a lány kezét, ő kísérte a párt a paphoz, a kézfogón megáldotta őket, elbúcsúztatta a szülői háztól és felügyelte a templomba vonulás és a felszolgálás rendjét.
Kevésbé látványos, de azért alapvetően fontos feladatok hárultak a nőrokonokra. A mai koszorúslány elődei voltak a nyoszolyólányok, akik nevüket a menyasszony ágyát elkészítő asszonyoktól kölcsönözték, ők azonban már inkább az ara öltöztetésében és felcicomázásában jeleskedtek, majd a templomba menet maguk is koszorút alkottak körülötte. Ám még mielőtt a menet elindult, egyiküket kivezették mátkáját kikérő vőlegény elé, hogy őt vigye oltárhoz a menyasszony helyett. Ezt az ajánlatot a vőlegény (násznagya) minden esetben visszautasította, szegény kis nyoszolyólány legnagyobb bánatára. Talán majd legközelebb…
