A bútorokra idáig sikerült vigyáznom, nem is lett bajuk. A képeknek pedig azért van különleges szerepük az életemben, mert mindegyiket apám festette. A mostani házunkban csak Sváby-képek lógnak a falon. Van festmény a gyerekeimről, a feleségemről, de a nagymamámról is, aminek kitüntetett helye van mind közül. Nagyanyám ugyanis nagyon régen meghalt és számomra ez a kép az ő emléke. A festmények tehát fontosak, de a kisebb kacatokkal, „porfogókkal” sosem foglalkoztam annyit, mint mások. A korábbi lakásokban nem is mindig fértek volna el, a mostani házunk pedig egyszerűen „nem tűri” a porcelán, üveg és műanyag mütyüröket.
A jelenlegi házig egészen különös út vezetett. A sok lakásváltás után egyszer csak úgy éreztem, hogy végre az igaziban lakom. Felújíttattam, szépen kicsinosíttattam. Mire be tudtunk volna költözni, a feleségemmel együtt rájöttünk, hogy nem is szeretjük Pestet. Nem is értem, hogy tudtam olyan otthonokat szeretni, aminek a környéke tele van szeméttel, kutyagumival. A gyermekeimnek is egészen más otthont képzeltem el, tehát az újabb költözésről nem volt vita. Egy ingatlanközvetítő révén eladtuk a frissen felújított lakást és kiköltöztünk Budakalászra.
Kezdhettünk mindent elölről, mert olyan régi, kis parasztházat vettünk, amit szinte nem is felújítani kellett, hanem újra felépíteni. Rengeteg munka volt vele, de azt hiszem, nagyon jól sikerült. Kettős lett az épület, mert kívülről megmaradt a régi parasztház-jelleg, a ház belseje viszont a modern kornak felel meg.
Beépítettük a tetőteret, mindenhol világos falak vannak, csináltunk egy télikertet is. De a legszebb talán a nappalink lett. Majdnem az egész fala üveg, úgyhogy szinte a kertben érezzük magunkat. Felemelő érzés, ha az ember reggel nem a busz fékezésére ébred, hanem a madarak csiripelésére. Azt hiszem ebben a budakalászi házban megtaláltuk az otthonunkat.
