— Nem tudom, mennyire számít háziállatnak, de van egy lovam. A szomszédomtól vettem, mert Sprint — ez a neve — magyar félvér, ami nem egy robosztus fajta, a gazdája pedig úgy gondolta, hogy túl nehéz a lóhoz. Szóval Sprint már az enyém, és ha csak van időm, lovagolok rajta. Nagyon megnyugtató érzés. A nyeregben tökéletesen ki tudok kapcsolódni. Azért a nevét sem véletlenül kapta! Iszonyú gyors, ráadásul jól is ugrik.
Klasszikus háziállatok is vannak nálunk. A lányom halakat tart. Egyelőre egész jól bírják, igaz a lányom sokat foglakozik velük. Régebben volt kutyánk, de most nincs kerítésünk, és így nem akarok venni. Volt már, de mindig elszöktek, meg ellopdosták őket. Amikor eltűnt egy kutyánk, mindig nagyon sajnáltam őket, úgyhogy ezért sem szeretnék megint blökit. Talán majd később, amikor már több időm lesz rájuk. Az nem kutyatartás, hogy megsimogatom reggel elmenet, meg este, amikor megjövök.
Ugyanilyen megfontolásból nem vettem soha madarat. Ezek az állatok nem lakásba, kalitkába valók, nem is érzik ott jól magukat. Kiskoromban sem volt semmi állatom, mert apám is így gondolkozott a házi kedvencekről.
Én már szerencsésebb vagyok, egy kertes házban sokkal több lehetőség van állattartásra. A kislányom is csak egyszer vetette el a sulykot, amikor az óvodából néhány botsáskával jött haza. Hosszas rábeszélés után aztán visszavittük őket az oviba. Tulajdonképpen a sáskákkal se lett volna semmi bajom, de ha nem muszáj, inkább ne. Az egyetlen állat, amit nem engedek be a házba, az a kígyó. Eleve a csúszómászókat sem bírom elviselni. De ha jó helye van és időnk is engedi, minden jöhet!
