Már messziről kiszúr, ha hazafelé tartok, és vinnyog, vonyít, kaparja a kerítést. (Örömében!) Általában rám ugrál, összenyal, a saras tappancsával az arcomra utazik, de csak a ruhámat tudja összekoszolni. Mindent elkövet, hogy kifejezze a szeretetét. Szerencsére ma már képes rá, hogy ha meglát, ura legyen a záróizmainak.
Azonban – sajnos, – a kutyát valóban megvertem. Akkor most hadd magyarázzam meg a bizonyítványomat. Karácsony másnapja volt, és a családból valaki – talán az ünnepi menü elfogyasztása utáni, átmeneti agyhalál következtében – nyitva felejtette a kaput. Dínónak (ez a kaukázusi juhász-skót juhász-keverék neve) több sem kellett. Azonnal meglépett. A családom egységfrontba tömörült, és rám fogták, hogy Dínó énmiattam szökött meg, így aztán nyakamba vettem a falut. Ronda, tejszerű ködben caplattam a kihalt utcákon a távolodó kutyaugatás után. Percek múlva reszkető nénik csoportjára akadtam: misére mentek, amikor megugatta őket egy kaukázusi-skót juhász fenevad. Megígértem nekik, hogy ha megtalálom a gazdáját, saját kézzel fogom felelősségre vonni, majd idegesen tovább folytattam a kutatómunkát. Másfél óra múlva, eredmény nélkül értem haza. Dínó a kapu előtt üldögélt, várva arra, hogy beeresszék. Ekkor járt el a kezem (de nem nagyon).
Egy héttel ezelőtt, egy verőfényes október vasárnap Dínó megint meglógott. Most apámmal – és kocsival – indultam elfogó-körútra. Kétszáz méter múlva, a horgászbolt előtt megláttuk a kutyát. Kézifék, rendőrkanyar, füstölgő gumik. „Kerítsük be” – javasoltam apámnak, az üldözés izgalmában. „Fedezz!” – mondtam neki, megfeledkezve arról, hogy ez falun teljesen mást jelent, mint a Starsky és Hutch-ban. Miután kiröhögtük magunkat, a kutya után iramodtunk. Édesdeden hívogatni kezdtük az elbitangolt Dínót, aki a földhöz lapulva illedelmesen megvárt bennünket, majd az utolsó pillanatban mindig odébb szaladt. Negyven percig fogócskáztunk a falu központjában a kutyával. Közben az emberek kiültek a házak elé, és élvezték a nyárt idéző napsütést és a vasárnapi ingyenmatinét. Végül Dínó unta meg a dolgot. Megállt, és hagyta, hogy rátegyük a nyakörvet meg a pórázt, és szépen haza sétáltunk.
Bereteszeltük a kaput, és elengedtük Dínót. Az lefeküdt elénk, és fölfelé nézegetett.
– Fogol-e még elszökni, teee ??!!! – ripakodtam rá.
Dínó halovány farkcsóválásba kezdett.
– Ezt veheted ígéretnek – mondta apám, majd bementünk.
A kutya természetesen azonnal észrevette, hogy nyitva felejtettük a kaput.
