Szerelmes voltam, és a rózsaszín szemüvegen keresztül csak őt láttam, a kecsességét, finomságát, lágyságát. Éjszakánként hozzám bújt és már szinte dorombolt, hosszú, zerge combjai édesen fontak körül, akár a pók a rabul ejtett áldozatot. Nekem sem volt menekvés. Feleségül vettem ezt az isteni csodával teremtett lényt.
Múltak az évek, és lassan minden átalakult. Türelmünk fogyni kezdett, a hétköznapok felőrölték mindkettőnk idegeit. Hangja már nem zengett úgy, mint a pacsirtáé, inkább csak károgott, mint egy varjú, ravasz lett, akár a róka, és nyelve oly perlekedve járt, mint a kígyóé. “Az igazi házi-sárkány tipikus esete!”- gondoltam. Haja fakó lett, arca felpuffadt, járása már nem volt többé légies, és legyünk őszinték, a rózsaszín szemüveg is lehullott rólam.
 |
Másként kezdtem látni, és ez igazán csak akkor tűnt fel, mikor a barátaim, egy kocsmai beszélgetés alkalmával, kérdezgetni kezdtek, hogy mi is a helyzet az én őzgidámmal. Meglepő volt hallani az “őzgida” szót, hiszen akkor már réges rég házas ember voltam, és malackának, kis gömböcnek, röfinek, husinak becéztem. Az idő múlásával a jelzők is megváltoztak. Előtérbe kerültek a negatívumok, és a feledés szürke homálya fedte el a régi emlékeket, megismerkedésünket, szerelmünket. Hazamentem, és azon gondolkodtam, milyen angyali neveket használtam évekkel ezelőtt a feleségemre.
Kecses állatokhoz hasonlítottam a mozdulatait, madarakéhoz a hangját, angyali teremtményekhez a természetét, és mára mindez elhalt, csak a külseje alapján aggatok rá mindenféle állatias neveket.
Elhízott, igen, én is felszedtem pár kilót. Ravasz lett és türelmetlen, mert sohasem tudta, hol vagyok, és mikor érek haza. De mindez miattam és értem történt, mert ő alapjáraton egy angyal. Akkor is a karjaimba fogom venni, ha 120 kiló lesz, és nem mondom neki, hogy malacka, meg röfi, hanem tündéremnek fogom hívni, mert nagyon szeretem, és kidobatom vele a leopárd mintás fürdőruciját, mert az igazi tündéreknek nincs szükségük ilyen maskarákra.
