Van remény

Péter huszonkét éves volt, vidékről jött Pestre tanulni, kollégiumban lakott. Anna szintén tanult, egy évvel volt fiatalabb. Akadtak ugyan diákmunkáik, takarítás, kerti munkák, angol tanítás, ez-az, meg ösztöndíjuk, de a szülők támogatása nélkül, mint fiatal házasok, semmire sem mentek volna. Lakniuk sem lett volna hol, mint Anna szüleinek kis házában vagy nyaralójában – ahogy ők hívták – Pesttől pár kilométerre egy alvó városban. Ideális szerelmi fészek lett volna, csak hát ahhoz is a szülők beleegyezésére lett volna szükség.

Anna anyja kemény teremtés volt. Erős kézzel vezette a háztartást, lányát szigorúan fogta, férjét papuccsá alakította. A szerelmesek sokat törték a fejüket, de gyorsan össze akartak házasodni, mert Anna szüleihez nem lehetett feljárni, és a többszobás zsúfolt, zajos kolesz sem galambpároknak való.

Hogy a szokásokat betartva Péter Anna kezét papájától kéri még, fel sem merült a sárkány természetű feleség miatt. A mama volt a szűk keresztmetszet. Péter felvette fekete érettségiző öltönyét, ami még mindig lötyögött rajta, nyakkendőt is kötött, és az éjszakai vagonrakodásból megmaradt pénzéből virágot vett leendő anyósának.
A fagyos ceremóniára az ebédlőben került sor. Péter nem kertelt. Egy élete, egy halála: kibökte. A mama csak állt, csak állt, csak állt és állt. Nem akarta elvinni a balhét, hogy ő legyen a kerékkötő. Bízott viszont a jól „idomított”, elnyomott férjében.





– Ez apátok dolga – mondta, és emelt orral távozott. Az ajtót is becsukta maga mögött. Egy perc múlva megjelent a papa. Szerényen, mackónadrágba tűrt mellényben. Majd a mama.
Péter újra elismételte a mondókáját, mintha locsolóverset mondana. A mackónadrág megmoccant, majd a mellény is.
– Legyetek boldogok – így szólt. És megölelte őket.

Péter és Anna két hónap ismeretség után összeházasodtak. Ez 26 évvel ezelőtt volt. Ma is férj és feleség.