Mauritiusi rekviem

Repülni nem igen tudott, vagyis valaha igen, de aztán elvesztette repülőképességét, mert ellenségei nem igen lévén, szüksége sem volt a szárnyalásra. Ez gyakori jelenség a szigetlakó madaraknál. Szárnyhasználat nélkül a madarak többnyire igen gyorsak a talajon, de a dodóra ez sem volt jellemző. Leginkább csak totyogott.

Csak Mauritiuson, az Indiai-óceán egy Madagaszkár partjai előtt lévő kis szigetén fordult elő. A legismertebb kihalt fajok közé tartozik.
Hossza kb. 1 méter volt, akkora, mint egy pulyka, és 20 kilogrammot nyomott.





Mauritius benépesülésekor nagy számban találtak dodókat a szigeten, de mégis keveset tudunk róluk. Vegetáriánusok voltak, és táplálkozásuk érdekessége, hogy emésztésük megkönnyítése végett kavicsokat is lenyeltek.

Nászuk udvarlási tánccal kezdődött és tartós párkapcsolattal folytatódott. Az erdőben egy tojást raktak, és a kicsinyekről mindkét szülő gondoskodott.

A dodó a galamb távoli rokona volt, bár akik Mauritiuson meglátták őket, nem tudták semmihez hasonlítani. „Vad pulyka” és „Bóbitás hattyú” neveket ragasztottak rájuk kezdetben. A telepesekkel könnyen barátkoztak, félelemérzetük alacsonyabb volt, mint az olyan állatoknak, melyeknek ellenségeik is vannak. De volt a vesztük: könnyű prédává váltak. Húsáért, annak ellenére, hogy rágós, mérhetetlen nagy számban mészárolták őket. A tengerészek azonban egy-egy hosszabb út után nem válogattak. De eltűnésüket nem csak ez okozta: a telepesek háziállataikat is a szigetre hozták – kutyákat, macskákat, disznókat -, melyeknek a dodótojások kitűnő zsákmányt nyújtottak.





A telepesek 1680-ban léptek a szigetre, és alig 170 évvel később, már egy dodó sem élt. De más szigeten is találkozhattunk volna dodóval: a Réunion szigeten honos dodót egy időben irtották ki a mauritius-szigetekivel. Maradványokról nincs hír, így csak képekről és elbeszélésekből ismert az állat külseje és életmódja.

Nyomát őrzi a Mauritiuson növő kálváriafa, mert elterjesztése a dodónak köszönhető, ugyanis a fa termésével táplálkozott.