“Nem tudom elképzelni az életem gyerek nélkül” – II. rész

– Ha elkezdjük boncolgatni, hogy a hétköznapi életben kinek mi a szerepe, az már súlyos sértése a magánszférának, hiszen az a miénk, azért éljük, hogy kettônké legyen.

– És te négy éve határozott vonalat húztál a hivatalos léted és a magánéleted közé.

– Négy éve? Nem tudom, mikor húztam meg. Amikor elkezdtem dolgozni a Fókusznál, huszonkét éves voltam, és nem voltam felkészülve arra, hogy újságírók meg fogják kérdezni, mikor vesztettem el a szüzességem. Pedig megkérdezték, és én óriásira nyitottam a szemem, azt mondtam, ne haragudjon, értem a kérdést, de nem értem, hogy kerül ide? Vannak dolgok, amiket az ember a barátnôjével vagy az anyukájával beszél meg és nem egy országgal. Persze lehet nem válaszolni, de nehéz kivédeni, hogy kutakodjanak.

– Ezt nem tanították a filmművészeti fôiskolán…

– Nem, de nem is lehet. Viszont olyanok tanítottak, mint Horváth Ádám, Vitray Tamás, Bárdos András, Kéri László, akiket láttunk működni a saját közegükben, és el lehetett lesni tôlük, hogyan dolgozzák fel az ismertséget. Sajnos az elején nekem ez nem ment. Megjelent például egy fotó-összeállítás a lakásunkról, arról, hogyan élünk akkori társammal, Batiz Andrással. Nem láttam benne semmi kivetnivalót, csak késôn kaptam észbe, nem kellett volna. Pedig nem titok a magánéletem, csak éppen benne van a szóban, hogy az enyém. Én sem kérdezem meg tôled, hogy van-e férjed, barátod…

– Persze, de hát az interjúszituáció soha nem kiegyenlített kommunikációs helyzet.

– Én kifejezetten szeretem, ha a riportalany visszakérdez.

– Jó, akkor kezdem én az intimitások sorát, hátha úgy könnyebb. Huszonkilenc éves vagyok, akárcsak te. Volt nálunk a múltkor egy babás összejövetel, a gyerekes barátnôim hozták a kicsijeiket, a többiek pedig aléltan gügyögtek órákon át. Én meg csak ültem, és figyeltem a sok kúszó-mászó kis pockot, és az istennek sem csengetett bennem az a biológiai óra. Te érzed, hogy sürget az idô?

– Már mindenkinek gyereke volt körülöttem, amikor engem még mindig nem izgatott a dolog. Nem hittem abban, hogy van egy határ, ami után majd beindul
bennem az anyai ösztön, akár akarom, akár nem. Ennél tudatosabbnak tartottam magam. Aztán egy idô után azt vettem észre, hogy szabályosan üldözöm a babakocsis járókelôket, meg kell néznem minden csecsemôt. Most már nincs mit tagadnom, nem tudom elképzelni az életem gyerek nélkül, sôt inkább gyerekekben gondolkodom. Szeretnék nagycsaládban élni…
Látom magam körül a tehetséges, okos fiatalokat. Látom a régi önmagamat, és tudom, hogy nekik az a dolguk akár huszonévesen is, hogy tanuljanak, dolgozzanak, és ne feltétlen családban gondolkodjanak. Nekem viszont egyre többet eszembe jut, hogy a végtelenségig nem lehet húzni. Ez nem azt jelenti, hogy holnapután szülni szeretnék, sôt ha csak harmincnégy évesen jön az elsô, akkor sem leszek kétségbeesve. Ha negyvenöt évesen is ugyanezt mondom, akkor talán baj van…

– Szavaidból úgy tűnik, a potenciális apa megvan hozzá. Ô hogyan viszonyul a családalapítás gondolatához?

– Ezt tôle kellene megkérdezni.

– Sejtésed sincs?…

– Természetesen tudom, mit gondol, de mondja el ô, ha úgy gondolja.

– A körülötted élô gyerekekkel jól kijössz?

– Igen, leginkább a négyéves keresztlányommal, szinte szerelemben élünk egymással.

– Élettársad lányával is ilyen jó a viszony?

– Nagyon jól megvagyunk, de hát Juliska már nem gyerek, tizennégy éves kész nô. És nem is akármilyen. Helyes, talpraesett.

– Fontos személyek még számodra a szüleid, annak ellenére, hogy édesapád már nem él.

– Meghalt hatéves koromban, mégis olyan szoros a kapcsolatunk, mintha mellettem lenne. Furcsa, de így is meghatározza az életemet. Rengeteget merítek abból, amit mesélnek róla. Ô van, és én szeretem.

– Talán idealizált az a kép, ami benned él róla.

– Igen, de senki ne akarja összetörni. Lehet, hogy nem valós ez a kép, de az enyém. Próbáljon bárki meggyôzni arról, hogy csak egy idea. Nem fog sikerülni.

– Minta ô neked, amikor párt választasz?

– Na, azért olyan rettenetesen sok férfi nem volt az életemben, és ôk is egészen különbözô típusok voltak. Nincsen ideálom.

– Kizáró ok biztosan van.

– Igen, zavar, ha valaki alacsonyabb nálam, és szóba sem jöhet, ha nincs humorérzéke. Ezek a kritériumok is késôn alakultak ki nálam, hiszen sokáig nem lát-tam férfimintát. Hárman éltünk együtt a nôvéremmel. Anyukám senkit nem engedett az életünkbe az apám után, nagyon szerethették egymást. Azt mondta, nem akar pótpapát, majd ô felnevel minket, ami nem volt egyszerű pedagógusfizetésbôl. Azt láttam otthon, hogy anya küzd, mindent kiharcol, erejét megfeszítve próbál élni, túlélni, és vidámságot teremteni. Ettôl lettem én is erôs, abban nôttem fel, hogy akaraterôvel mindent el lehet érni, amit az ember szeretne.

– Például letenni a cigarettát?

– Jaj, azt nagyon szeretném. Valami borzalmas, hogy nem tudok leszokni róla.

– Olyan régen próbálod, hogy az a benyomásom, talán igazán nem is akarsz.

– Jogos a felvetés! Már minden hülyeséget végigcsináltam. Megfogadtam mindenféle tanácsot, elmentem különbözô leszoktató kúrákra, de eltelt három nap, és nem bírtam tovább. Kész katasztrófa. Gyűlölöm magam érte.

– És mi az, amiért szereted?

– Szeretem magam?! Tulajdonképpen igen. Ha az ember harmóniában él önmagával, a környezete is sokkal szeretetteljesebb. Szeretem, hogy nem torpanok meg a kihívások elôtt. Szeretem, hogy szeretek értelmes kérdéseket kapni. Szeretem, hogy szeretek rájuk válaszolni…