Győzelemre született
Kovács Ági úszónőnk az olimpiai játékok kezdete előtt minden szabad percét edzéssel tölti, készül. Kisebb lelkiismeretfurdalást érzek amiatt, hogy ebédidőben nem pihenhet, velem kell beszélgetnie. Ő azonban láthatólag szívesen válaszol a kérdésekre. A szeme pedig állandóan mosolyog: győzelemre született.
Kedvenc kávézómban találkozunk, látom, hogy a fiúk óvatosan megnézik, talán fel sem ismerik, s szomorúan veszem tudomásul, hogy olimpiai bajnoknőnk többek számára csak egy a sok közül. Ági fesztelenül áll a pult előtt, s úgy tűnik, leginkább a sütiket nézi. Hamarosan kiderül, azokból egyetlen falatot sem ehet.
– Diétázom. Legutóbb ezt rendelte el az orvosom az athéni verseny kezdetéig. Sajnos, még csak meg sem kóstolhatok olyasmit, amiben liszt és cukor van. Pedig a kedvenceim éppen az édességek, szinte válogatás nélkül imádom mindegyiket.
Így nehéz lesz a választás – gondolom magamban. Némi segítséget kapunk, Ági görög salátát és natúr csirkemellet kér, kizárásos alapon. Végül én beszélem rá, hogy kettőt rendeljen, mert nem tudom elképzelni, hogy a reggeli úszás után nem éhezett meg.
– Tulajdonképpen miért is kell magad kínozni? Gondolom, farkaséhes lehetsz…
– A betegségem miatt rengeteg antibiotikumot szedtem, talán túl sokat is. A szervezetemnek most teljes tisztulásra van szüksége. Próbálok mindent megtenni, hogy teljesen visszanyerjem a régi formámat, bár néha korgó gyomorral, de alávetem magam az orvosi utasításoknak.
– Hogyan kezdődött ez a rejtélyes betegség?
– Influenzaszerű tünetekkel, amik elmúltak, majd makacsul, újra és újra visszatértek.
– Az újságok azt írták, bacilus támadta meg a szervezetedet, amit az orvosok tulajdonképpen nem tudtak azonosítani, sőt egy időben Lyme-kórra is gyanakodtak. Hosszú hónapok óta gyengélkedsz. Legutóbb azt nyilatkoztad, még mindig kínzó fejfájás gyötör. Most hogy érzed magad?
– Köszönöm, sokkal jobban vagyok. A fejfájásom például teljesen megszűnt. Optimista vagyok.
– Tudom, hogy magyar és amerikai orvosok egyaránt keresték az okát a betegségednek. Van valami eredmény?
– Nincs, úgy tudom, a mai napig nem tudják az okát… – mondja Ági a legnagyobb megnyugvással, mint aki biztos benne, hogy legyőzi a betegséget.
– Sosem gondolkodtál azon, mi lett volna, ha… Hogy talán nem kellett volna kiköltöznöd Amerikába, ha itthon maradsz, talán makkegészséges lennél. Te lennél a “mi emberünk”, akit tenyerén hordoz a szakma. Úgy tudom, sokan nem örültek annak, hogy elmentél.
– Azt gondolom, sosem szabad ezen gondolkodni, mi lett volna… Így alakult, és ezen már senki nem tud változtatni. Egy pillanatig nem bántam meg, hogy így történt. Öt évig, ’97-től 2OO1-ig az élvonalban voltam. A sportban mindent elértem 19 éves koromra, amit lehet, olimpiai bajnok lettem Sydney-ben.
– Tényleg, lehet ilyenkor folytatni? Maradt még valódi célod?
– Természetesen igen, csak épp annyira besokalltam, hogy éreztem, szükségem van környezetváltozásra. Talán éppen azért tudok ma versenyezni, mert új energiákat nyertem odakint. Készültem erre a lépésre, hiszen Amerikában voltak ismerőseim, barátaim. Jártam ott, tudtam, milyen körülmények között élnek, tanulnak, s ezt én is ki akartam próbálni.
– Mit jelent neked Amerika?
– Mindenképpen egy új szemléletmódot. Egyrészt kellemes ott lenni, mert mindig süt a nap Arizona államban. Az emberek mosolygósak, könnyedebben veszik a problémákat. Minden eredménynek örülni tudnak, és hamarabb elfogadják a kudarcokat. Továbblépnek rajtuk. Ott például kevesebb rajtam a lelki teher, mint itthon.
 |
– Sokan segítik odakint a munkádat?
– Igen. Az élsportolók menedzsere például jelzi a tanároknak, hogy épp versenyünk van, s elkér bennünket az órákról, nehogy azt higgyék, lógunk. Lehetőségünk van arra is, hogy igénybe vegyünk korrepetálást. Egyébként a követelmények ugyanúgy vonatkoznak ránk, mint a többi diákra. Nem elég kettessel átcsúszni, bizonyos átlag szükséges ahhoz, hogy felvehessünk különféle tantárgyakat. Nekem például 4-es átlag fölött kellett teljesítenem ahhoz, hogy üzleti tantárgyakat tanulhassak.
– Gondolom, egy ilyen méretű országban nincs akkora ismertséged, mint itthon. De azért fölismernek az utcán?
– Akiknek kell, azok igen. Az átlag amerikai saját sportolóiról sem tudja, kicsoda, legfeljebb néhányat ismer közülük.
– Itthon milyen fogadtatásban volt részed, amikor hosszú idő után hazajöttél?
– Édesanyám természetesen nagyon örült, neki iszonyúan hiányoztam, hiszen ő nevelt engem. De úgy érzem, mindenhol szeretettel vesznek körül, jól esik, hogy aggódnak értem. A sajtó részéről sem érzem a számonkérést, sokkal inkább az együttérzést.
– Számomra szinte elképzelhetetlen, hogy alig 2O évesen nekiindultál a nagyvilágnak, és egyedül oldottad meg a problémákat. Ugye, azért nem alakult minden olyan egyszerűen, ahogy azt itthonról elképzeljük?
– Bevallom őszintén, amikor ültem az első egyetemi órámon, egyetlen kukkot sem értettem, pedig itthon középfokú angolnyelv-vizsgát tettem. Elképzelni sem tudtam, mikor érem majd utol a többieket. Egy-egy dolgozathoz négy-öt órán keresztül szótáraztam. Természetesen volt segítségem, de a nyelvi nehézségeket nekem kellett leküzdeni. Megtanultam, hogyan kell egy dolgozatot megszerkeszteni. Néhány hónap után kezdtem érteni, mit mondanak a tanárok, s ez nekem egy óriási sikerélmény volt! Ha erre gondolok, ma is hihetetlenül boldog vagyok. Aztán következett az a lépés, hogy engem is megértettek és nem kérdeztek vissza, mit is akartam mondani. Eleinte, amíg nem beszéltem jól a nyelvet, sok furcsaság megtörtént velem.
– Például?
– Képzeld el, hogy amikor kiköltöztünk a kollégiumból, a barátnőmmel béreltünk egy lakást. Rengeteg intéznivalónk volt, de szinte egy szót sem értettek abból, amit telefonon keresztül mondtam. Rendelni akartam például egy telefonvonalat és készüléket is hoztak, pedig azt hittem, azt nem kértem. Újabb bonyodalom volt, hogy visszavigyék. Nagyon vicces volt, utólag jó visszaemlékezni rá, de akkor
– Sosem keseredtél el? Hihetetlen kitartás van benned, ezek szerint nemcsak a sportban.
– Nagyon akartam. Hiszen ezért utaztam ki.
Folytatás a Maxima augusztus 10-én megjelenő 29. számában!
