– Ennél jóval racionálisabbnak hittelek, olyannak, aki előre megtervez mindent. Bár, amikor autóversenyezni, majd bokszolni kezdtél, már gyanakodtam, szereted te a kihívásokat. Ha úgy vesszük, ez a hirtelen jött esküvő is annak számít, nem?
– Ez más. Kezdettől fogva tudtuk, hogy valami különleges történik mindkettőnkkel. Olyan egyértelmű volt, hogy összetartozunk, hogy együtt kell élnünk. A házasság nem volt az, mert egyikünk sem konvencionális, nem szeretjük a kötöttségeket, a kötelező formalitásokat. De talán most már biztosra vehetem, amiről eddig nem beszélhettem. Még nem merem elkiabálni, de miután egyelőre minden vizsgálat rendben van, és az eredmények tökéletesek, elmondhatom: kisbabánk lesz! A baba jövetele erősített meg abban, hogy férjhez menjek, hiszen én nem vállalnék gyereket házasság nélkül.
– Nem épp egy harcos szingli álláspontja.
– Amíg nem találkoztam a párommal, harcos szinglinek gondoltam magam, aki nem akar férjhez menni, mert kiábrándult mindenből, amit párkapcsolatként definiálnak. Nem nagyon találkoztam olyan emberrel, akiről azt gondoltam, gyereket szeretnék tőle, soha nem álmodoztam fehér esküvőről. Amikor vele megismerkedtem, akkor sem az lebegett a szemem előtt, hogy férjhez menjek, az anyaságra sem gondoltam a sok munka mellett. Sokkszerűen ért
a hír, hogy terhes vagyok. Először iszonyatosan megijedtem, majd mindent végiggondoltam. A ráció a baba ellen szólt, aztán történt valami
Emlékszem, vizsgaidőszak volt éppen, otthon ültem, és tanulás helyett két napig csak bőgtem, mert valami földöntúli boldogság töltött el! Rájöttem, eddig minden döntésemet az eszemmel hoztam meg, az érzelmeimet rendre elnyomtam magamban!
– A párod mit szólt, amikor megtudta, hogy apa lesz?
– Érdekes volt, mert összekaptunk valamin, és ő eltűnt, mint később megtudtam, azért, mert magányra volt szüksége, hogy mindent átgondoljon. Képzelheted, hogy éreztem magam, azt hittem, cserben hagytak, egyedül maradtam a bajban, nem tarthatom meg a babát. Majd amikor három nap múlva betoppant, átszellemült boldogság ült az arcán, levakarhatatlan mosoly, csak puszilgatott, dédelgetett, a gyermekei anyját látta bennem. Attól a pillanattól kezdve éreztem, mellette biztonságban tudhatom magam, mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy egy család leszünk.
– A szüleid mit szóltak mindehhez?
– Fantasztikusak voltak, és remélem, valaha az életemben utánozni tudom a viselkedésüket, mert nem befolyásoltak a döntésemben. Én a helyükben biztosan elkezdtem volna nagyon okos tanácsokat adni. Édesanya volt a függetlenebb, édesapám szemén láttam, azt sugallja: Zsuzsa, meg kellene tartanod a babát. Azt is látták, hogy nagyon szeretjük egymást, és készen állunk arra, hogy önálló életet kezdjünk. Mert ennél nagyobb teremtőerővel nem rendelkezik senki, akit valaha ismertem, mint az én Emberem. Már felépítettük a közös életünket, és lassan elkezdünk építkezni is Budapesthez közel.
– Miért hívod így: emberem?
– Azért, mert Ember, a szó legnemesebb értelmében. Teremtő erejű férfi, akire életem végéig számíthatok, aki, tudom, kitart majd a családja mellett, aki pontosan ismeri az emberi értékeket, és maga is annak megfelelően él.
– Hogyan szerettetek egymásba?
– Szigorlatra készültem, elhasznált állapotban voltam, amikor felhívott egy
közös barátunk az egyetemről, menjünk dzsipezni. A páromé volt a dzsip. Egy óra múlva már veszekedtünk, cukkoltuk egymást. Egyikünk sem tetszett a másiknak elsőre. Engem eddig a karakteres, szikár, szőkésbarna pasik vonzottak. Ő is nagyon jóképű, magas, de fekete haja és fekete bogárszemei vannak. Tudta, ki vagyok, de kifejezetten flegmán viselkedett velem, bár éreztem, tetszik neki a vagányságom. Másnap fölhívott, azt mondta: felugrik hozzám vacsorázni, mert éhes. Azóta ez szállóige nálunk. Ha összekapunk valamin, úgy veszi el a dolgok élét, hogy megszólal: éhes vagyok. Egyébként hihetetlen, milyen reakciókat vált ki belőlem. Ennyire még soha nem voltam képes háttérbe szorítani az egómat és ez nagy szó! Mellette gondoskodó nő vagyok. Szívesen főzök, érzem, hogy képes vagyok otthont, harmóniát teremteni, és neki épp erre van szüksége, mert békés családi életre vágyik, ami sosem adatott meg számára. És nem utolsó sorban nem féltékeny az időre, amit a munkámnak szentelek, tartson az akár hajnalig.
– Elfogadták a barátaid is?
– Érdekes, mert eleinte megrökönyödést váltott ki belőlük, derült égből villámcsapásként érte őket a hír, hogy ilyen hamar férjhez megyek, majd az, hogy babánk lesz. Egyszerűen azért, mert más férfiakhoz szoktak mellettem. A kedvesem inkább szótlan, csak figyel, ha társaságba megyünk, de fél óra múlva pontos jellemrajzot ad mindenkiről. Nem szereti a nyilvánosságot, nem társasági ember, mentes minden felszínességtől. A barátaim, amikor megismerték, azonnal megértették, miért őt választottam, miért vagyunk együtt. Sokan mondják, hogy külsőleg is hasonlítunk, és hihetetlen jó hatással vagyunk egymásra. Egészen elképesztő, mennyire egyezik az ízlésünk, a véleményünk, és az, ahogyan az életünket elképzeljük. A mi szerelmünket a gondok, a feladatok, egymás segítése mélyítette el, és döbbentett rá mindkettőnket arra, hogy egyedül, sőt, most már ketten is kevesek vagyunk a világban. Őszintén mondom, nem vártam ettől a kapcsolattól semmit, nem akartam kierőszakolni semmit, a szabadságától sem szerettem volna megfosztani a páromat. Talán ezért kaptam ezt a napról napra mélyülő szeretetet. Azt hiszem, ez az igazi szerelem.
