– Mi történt veled? Hol élsz?
Kattints a képre!
– Sok minden megváltozott az életemben. Másfél évvel ezelőtt fejeztem be a tanulmányaimat az ELTE olasz szakán, majd fogtam magam, és kimentem Olaszországba. Jelenleg Rómában élek, egy színiiskolában tanulok, válogatásokra, meghallgatásokra járok.
– Nem féltél egyedül nekivágni a világnak?
– Egyetemista csoporttársaim közül néhányan akkor épp Rómában tanultak ösztöndíjjal, ezért is volt bátorságom felkerekedni. Kezdetben ott voltak mellettem.
– Úgy érzed, megérte?
– Mindenképpen. Idén két filmben kaptam főszerepet: egy olasz tévéfilmben, a Hajszában és egy mozifilmben, amit Vittorio de Sica fia, Christian rendez. A klán című musical-vígjáték valószínűleg nagyobb hírverést kap majd, mégis a tévéfilmben játszott szerepemre vagyok büszkébb. Egy fiatal, megtört anyukát alakítok, akinek hároméves kislánya súlyos szívbeteg. Minden energiámra szükségem volt, mert a forgatás érzelmileg és fizikailag is megterhelő volt számomra. Mindezek mellett kaptam egy felkérést az HBO-tól is a Szex és New York utódsorozatára, illetve George Clooneyval forgathattam volna, de sajnos, egyik ajánlatot sem tudtam elfogadni az előbb említett munkáim miatt.
(…)
– Milyen volt De Sicával dolgozni?
– Nagy megtiszteltetés. Akárcsak az apja, ő is filmes nagymester, több mint ötven produkciót jegyez. Christian imádni való, kedves, barátságos férfi és természetesen profi. Amikor a szemébe nézek, nem kell játszanom, minden érzést kihoz belőlem. Neki köszönhetem, hogy megvalósult az egyik nagy álmom, hiszen tőle kaptam az első komoly mozifilmszerepemet.
– Még mindig nem értem, miért nem itthon valósítottad meg az álmaidat?
Az isteni Redforddal
– Egyrészt Magyarországon kevesebb film készül, másrészt az Első generáció nem hozta meg a várt sikert. A rendezőknek meg sem fordult a fejükben, hogy el tudnék játszani egy komolyabb szerepet is, itthon csak modell voltam. Bármennyire szerettem volna, nem tudtam kilépni a skatulyából, tehát kerestem olyan helyet, ahol mint színésznő kezdhetek mindent elölről. Lehet, hogy volt bennem némi sértődöttség is. Ez az ország nem tudta megadni nekem, amire vágytam: hogy bebizonyítsam, nem csak egymondatos szépség vagyok.
(…)
– Nem hiányoznak a modellsikerek?
– Sosem csináltam szívvel-lélekkel. A modellkedés számomra azért volt fontos, hogy eltartsam magam. Tamásiban, egy Tolna megyei kisvárosban nőttem fel, alig voltam ötéves, amikor a szüleim elváltak. Mindketten új családot alapítottak, apukámat ezentúl nagyon ritkán láttuk. Talán éppen ezért élt bennem olyan erősen egyfajta bizonyítási vágy. Tizenhat évesen rájöttem, az igényeimhez nem elég a szülői apanázs. Akkor a legjobb pénzkereseti forrásnak a modellkedés tűnt, mivel az iskola mellett nem jelentett állandó elfoglaltságot, mégis szórakoztató és irigyelt szakma volt. Egymást követték az események: második lettem az Év arca versenyen, reklámfilmekben szerepeltem, jött a sorozat és a Spy Game. Végezetül Róma, ahol a szakmai sikerek mellett rám talált a szerelem.
– Valóban? Egy olasz fiúba szerettél bele?
– Igen, egy éve élünk boldogan. Szerencsére Claudio nem szakmabeli, viszont támogat, és örül a sikereimnek. Amikor először megpillantottam, azonnal megsejtette a szívem, ez a férfi szerepet játszik majd az életemben. Egyszerűen rajta felejtettem a szemem, úgy néztem rá, mint egy marslakóra. Így ismerkedtünk meg. Bár azt mondják, egy nő sokat változik huszonöttől harmincéves koráig, jelenleg minden jel arra utal, hogy ez a kapcsolat örökké tart.
– Az eltérő kultúra nem jelent gondot?
– Dehogy. Igaz, néhány dologban különbözünk. Például a római lakásokban – mivel egész évben meleg van – ismeretlen a padlószőnyeg. Kezdetben nagyon zavart, hogy a barátom előszeretettel cipőben jár-kel az otthonunkban, míg én leveszem a cipőmet már az előszobában. Szerinte ez egy rossz szokás, elcsúnyítja a szép láb látványát. Szóval ismerkedünk egymás szokásaival. Szerencsére Claudio nyitott fiú, szereti Magyarországot. A konyhánkban is magyar falinaptár ékeskedik. Megszerette a magyaros ételeket, ezért kérte, ha hazajövök, vigyek neki csemege uborkát.
(Az interjú teljes szövegét a Maxima 32. számában olvashatjátok)
