Érzem, nagy változás történik bennem

Az igazi arc, Varga Iza színésznő. Kattints a képre!

– A Nóra vagy az Iza nevet szereted jobban?

– Természetesen az Izát. Kislány koromban Izuka voltam, majd Iza lettem. Bella soha nem voltam, Izabella is csak hivatalosan. Szeretem azt is, de kicsit komolyabb, kerekebb, én meg inkább ilyen kis hegyes vagyok, mint az Iza.

– De azért hallgatsz a Nóra névre is?

– Persze, az a furcsa, ha nem úgy szólítanak meg ismeretlenek az utcán. Érdekes, nemrégiben tudtam meg, hogy a Nórák július 11-én, egy nappal az Izabellák előtt ünneplik névnapjukat, mondhatnánk erre, hogy nem véletlen. A rajongók két részre osztják az üdvözlőkártyát, egyik fele Nórát, a másik Izát köszönti

– Lehet, suta a kérdés, de régóta foglalkoztat, hogy az, aki ennyire ismeri az arcát, hiszen naponta visszanézheti annak minden rezdülését, jobban ismeri- e önmagát?

– Nem hiszem, hogy a napi jelenléttől jobban ismeri magát az ember. Nekem ez a munkám, mondhatom úgy is, egy nagyon furcsa tanulmány arról, hogyan tükrözi az arcom, amit el szeretnék mondani. A sorozat nem az a műfaj, ahol hosszasan beleélő, azonosuló pillanataink lehetnének, hiszen 20 perc általában egy-egy jelenet. A szerepnek gyakran nincs köze az érzelmeidhez, inkább a hatását pórbálod tükrözni. Ha dühöngeni, vagy örömből sírni kell, azt ugyanúgy meg kell csinálni, minden átmenet nélkül. Ez egy nagyon jó szakmai tanfolyam, ahol azt tanulja meg az ember, ha úgy adódik, hogy érzelmileg nem tud azonosulni a szerepével, azt senki ne vegye észre. Izgalmas dolog, ezért szeretem. De a szerepnek nincs sok köze a valós lényemhez. Ennél sokkal bohókásabb, impulzívabb, energikusabb nő vagyok.

–  De az arcodat talán jobban ismered, tudod, melyik az előnyösebb profilod.

– Azt szokták mondani, hogy a színész arca: eszköz. Sosem éreztem ezt annyira

Az igazi arc, Varga Iza színésznő:

Jugoszláviában, Óbecsén született, a Kos jegyében. Pedagóguscsaládban nőtt föl.  Gyermekszínészként kezdte, majd az Újvidéki Televízió gyermekműsorának műsorvezetője lett, szenvedélyes résztvevője a vers-és prózamondó versenyeknek. Kísérleti gimnáziumi osztályban érettségizett természettudományi szakon, majd az Újvidéki Filozófiai Egyetem pszichológiakarára járt, s mellette a Ben Akiba Színházban játszott.  1993-ban, 11 évvel ezelőtt tanulmányait félbehagyva Magyarországra költözött. Két évig tanult színészmesterséget a Zalaegerszegi hevesi Sándor Színház Stúdiójában, majd három rendkívüli évadot töltött a Kecskeméti Katona József Színházban.  Kislánya, Anna 2001-ben született.

igaznak,mint itt. Bennünket reggelente nagyon tüzetesen szemügyre vesznek a sminkesek, a fodrászok, a ruhások. És az embernek vannak rosszabb és jobb napjai, amikor bibircsók éktelenkedik az arcán, amikor érzi, nincs nagy formában. Én sosem sminkeltem magam naponta. Nem tudtam, hogy kell korrigálni, mit kell szépíteni. Ezt a csatát nekem itt kellett megvívnom magammal, mert olyan tulajdonságait az arcomnak, amit én kifejezetten szeretek, azt itt hibaként emlegetik. Tárgyilagosan közlik, hogy széles az arcom, ezért nem az arccsontomra tesszük a pírt, hanem közvetlenül az orrom tövébe. Nekem semmi bajom az orrommal, tudom nem az a fitos forma, de meg kell, hogy mondjam, én sosem akartam másokhoz képest szép lenni. Viccesebb, ha az ember a maga módján valamilyen. Ha meg akartam hódítani valakit, sosem abból indultam ki, hogy nézek ki.

– De azt tudtad gyerekkorod óta, hogy szép vagy, nem?

– Mivel az apukám naponta ezerszer elmondta: én vagyok a legszebb a világon, ezzel nem volt gondom. Ugyanakkor azzal is nagyon hamar tisztába jöttem, hogy nem úgy vagyok szép, ahogy ez divatos, de hál’ Istennek addigra megszerettem már magam annyira, hogy ez semmiféle zavart ne okozzon bennem. Úgyhogy nem cserélnék senkivel.

– Kecskeméten egy fiatal, induló csapatban, karakteres, művész- színházban játszottál. Tudom, ítélkezésnek tűnik, mégis megkérdezem, aki ilyen dolgokra nyitott, annak nem fordul meg a fejében, talán mégis azon az úton kellene továbbmennie?

Barátok Közt

– Sokkal könnyebb helyzetben van, aki színművészeti egyetemre jár. Jó esetben ismerik őket azok az emberek, akik színházakat igazgatnak. Ha váltani szeretnének, van kihez fordulniuk. De házalni egy vidéki színházban felnevelkedett segédszínésznek állandó státuszért elég hosszadalmas folyamat, és nem kecsegtet sok sikerrel. Főleg így hogy nagyon sok az állástalan végzett színész. Mindazonáltal sosem hittem abban, hogy el vannak döntve a dolgok előre, hogy be vagyok skatulyázva, hogy soha, sehol nem terem nekem babér. Nem vagyok elégedetlen, még akkor sem, ha nem fognak színházi színésznőként ünnepelni. Megteszek majd mindent érte, ha lesz rá módom és alkalmam, de keseregni azon, hogy nem tapsolnak még este is nekem, nem fogok. Én most nagyon boldog vagyok azért, mert itt egy viszonylag katonás rend uralkodik, tudja az ember, mikor van dolga, mikor nincs, ennek van egy nagyon szabálytalan, ámde ritmusa. Igazi európai munkahely, ahhoz képest még mindig nagyon laza és sok időt tudok együtt tölteni a családommal.

– Tervezhető, hogy meddig vállalod? Mennyire nézel előre?

– Konkrét terveim természetesen vannak, és elsősorban a második babáról szólnak. Ez az első és legfontosabb kérdés, de meg kell várni hozzá a kedvező csillagállást. Sosem a dolgok siettetése hozza a várt boldogságot. Ki kell várni mindennek az idejét. Hogy az ember annak tudja szentelni magát, ne legyenek benne lezáratlan dolgok, kérdőjelek, vagy félelem attól, hogyan lesz azután.





– A csillagállásra hivatkoztál, ez azt is jelenti, hogy hiszel az asztrológiában?

– Nem vagyok jövőkutató típus. Nem érdekel az asztrológia, mert nem érdekel, mi lesz majd velem. Azt hiszem, ami az emberre vár, az tömve van sok-sok boldogsággal, és nagyon sok szomorúsággal. Míg jó dolgunk van, gyűjteni kell az energiát arra az időszakra, amikor majd netalántán a szomorú sors következik, hogy legyen miből táplálkoznunk, nem érdemes előre szomorkodni. Örülök annak, ami van. Ez nagyon nehéz, de meg lehet tanulni, most edzek a tudatos odafigyelésre. Ez azt jelenti, ha csacsog a kislányom, nem arra gondolok, hogy még a boltba is el kell mennem, hanem meghallgatom, mit mond, és válaszolok rá. Még akkor is, ha nem éppen alkalmas az idő arra, hogy beszélgessünk. Mostanában azon kaptam magam, hogy fontos dolgok elfutottak mellettem, mert folyton a megoldandó problémákra koncentráltam. Nem ment könnyen a felnőtté válás, egy csomó mindent át kellett programoznom magamban. Meg is sínylettem, mert nehéz volt leszámolnom bizonyos illúziókkal.

(Folytatás a Maxima, kedden megjelenő 35. számában!)