Hat nap ismeretség után kérték meg a kezét

— Úgy tudom, édesapádra, Balázsovits Lajosra ütsz, szeretsz mindent kipróbálni, nem épp tipikus lánytulajdonság.
— A döntéseimben vagyok inkább vakmerő. Nagyon huszárosan élem az életemet, aztán persze viselem a következményeit, akár negatív, akár pozitív.

— Már gyerekkorodban is ilyen voltál?
— Az iskolában általában visszahúzódó voltam, de otthon kitört belőlem a szörnyeteg. Gyakran vigyázott rám egy néni, mert az estéket rendszerint a szüleim nélkül töltöttem, hiszen a színház esti műfaj. Emlékszem, amikor először megláttak, odavoltak értem, majd rendszerint két nap múlva nem jöttek többet, mert direkt utálatos voltam velük, a minimum az volt, hogy kiöntöttem az ételt.

— Nem egyszerű híres színészek gyerekének lenni.
— Valóban, nem is akartam kitűnni, azt szerettem volna, ha békén hagynak, volt egy barátnőm, slussz. A gimnáziumban már csajos voltam, megnőtt az „ázsióm”.
— De tombolni csak huszonhat évesen kezdtél, akkor jártál igazán szórakozni.
— Fura, hogy én mondom, mert egy huszonéves nő szájából irreálisan hangzik, hogy más világ volt még akár tíz évvel ezelőtt is. Ha kiültünk a parkba, és rágyújtottunk egy cigire, nagy dolognak számított.

— Ugyanakkor ez a szenvedélyesség nyilván megvolt benned. Lehetséges, hogy egy csomó dolgot elnyomtál magadban?
— Valószínűleg így van. Tűrök, tűrök, aztán felrúgok mindent.
— Így jöttél el a Vígszínházból is?
— Hát azért nem teljesen. 1997-ben játszottam ott először még főiskolásként a Háború és békében, 2001 óta vagyok szabadúszó, aminek persze voltak nagy hátrányai és nagyon nagy előnyei is. Mert egy Kabarét, egy Shopping and Fuckingot, egy Bubust hogyan játszhattam volna el különben?

— Így kaptad ajándékba az Alföldi Robit. Mert abban biztos vagyok, hogy elképesztően erős közötök van egymáshoz. Nem véletlenül volt ő az esküvői tanúd. Azt hiszem, számodra az ő rendezései jelentenek igazi erőpróbát.




— Igen, Robi nagyon nagy adomány a sorstól. Már a Háború és békében, majd a Tangóban is együtt játszottunk a Vígszínházban. Onnan datálódik a barátságunk. Majd a Phaedrában kaptam tőle egy kis szerepet. Nem azért mondom, mert így korrekt, de tényleg külön tudjuk választani a barátságot a munkától. Nem sérült volna a barátságunk, ha a Kabaré próbaéneklésén nem engem választ.

— Ő tart neked igazi tükröt?
— A szüleim is, de nekem valóban ő az egyik igazi tükör, jól látod. Tulajdonképpen leírták már, hogy Robi magániskolájába járok, de nem bánom, mert én nagyon sokat tanultam tőle, rengeteget köszönhetek neki. Attól, hogy főiskolás korom óta együtt dolgozom vele, jobban ismer, így olyan helyen „bök meg”, hogy azonnal tudom, mit akar.

— Színházban nőttél föl, olyan gyerek voltál, aki szívesen időzött az öltözőkben?
— Nagyon szerettem színházba járni. Ötéves voltam, amikor anyu a Makrancos hölgyet játszotta, amit legalább nyolcszor láttam. Mindent nagyon sokszor néztem meg. Nekem a színház menekülés is volt.
— Szereplős gyerek voltál?
— Az lettem volna, ha hagynak, de otthon nem engedtek neki igazán teret. Ezért minden szavalóversenyen részt vettem, és az első kivételével mind meg is nyertem.

— A szüleid sosem tereltek a színészpálya felé, sőt, tiltottak.
— Nem tiltottak, de nem is szorgalmazták. Ma már értem, miért, mert minden szépségével együtt ez tényleg nagyon nehéz pálya. Bizonytalansága kiszolgáltatottá tesz, amit nem kíván az ember a gyerekének. Nem beszélve a média változásáról, hiszen manapság csak az adhat nyilvánosságot, ha férjhez megy az ember, nem az, amit a színpadon előad. Holott a mi szakmánk nem olyan, amit titokban kellene csinálni. Két éve őrületes változás történt a szakmai életemben: eljátszottam a Kabarét, a Shoppingot, és fel sem hívott senki. Bezzeg amikor kiderült, hogy férjhez megyek, megállíthatatlan volt a sajtóérdeklődés. Az esküvőn, az oltár mellett olyan fotósok is fényképeztek, akiket meg sem hívtam. Ezek után mondhatják, na, milyen kis álszent ez a színésznő, mutogatja magát az újságokban. Nem jöhet ebből jól ki az ember.

Kattints a képre!

(Folytatás a Maxima kedden megjelenő, 38. számában!)

FOTÓ: Sárosi Zoltán, Gordon Eszter, Tumbász Hédi