Újra termel a sztárgyár

Egyszóval kellenek a sztárok, mint a falat kenyér, és akkor még csak az énekhangnál tartunk. Azon túl ott a dráma, az izgalom, a könnyek és a győzelem. Kapcsolt áru, a brazil szappanopera is megvan egyben, hát még ha a dolog folytatásos. Ilyenek vagyunk mi, nézők, úgy látszik, hiányzik a kaland az életünkből, kell, hogy legalább a tévén keresztül katarzis érjen. Tudják ezt a tévések is, és hát mernének csak szembemenni a közízléssel, dehogy mernek. Mint a villám rántották össze a második énekescsapatot, akik aztán vetélkedhetnek és reménykedhetnek, lám, még egy lemezig eljutni sem lehetetlen. Ez persze leginkább az indulókat érdekli, a műsorkészítők idáig nem gondolnak, egyelőre az elődöntő első részeit veszik fel. A stressz tapintható a zuglói stúdióban; a tévézés nem a gyenge idegzetűeknek való. De még a szereplés vagy a statisztálás sem, hiszen ami a képcsőn innen móka-kacagás, az a helyszínen idegölő türelemjáték, ismétlések és holt idők sorozata.

Tilla, a hangulatfelelős

– Ez működik, mi a helyzet fenn? — kocogtatja a mikrofonját Tilla, a műsorvezető. Hangol, lélekben is. Ő sem rohangál fel s alá óbégatva napi huszonnégy órában. Felvételi szünetben egészen emberszerű benyomást kelt, úgyhogy van munka abban is, hogy hangulatba hozza magát (addig másokat sem volna képes feltüzelni). Hangulatügyben amúgy van felelős rajta kívül, úgynevezett bemelegítőember (nagyon kemény szakma) vezényli a közönséget (taps fel, taps le, nevetés), kelti a hatást, hogy mire felvételre kerül a sor, ne úgy üljenek a meghívottak, mint akik karót nyeltek. — Tilla, nem volt meg a külső helyszín konfja, gyere még egyszer — szól az éteri hang, és Tilla fut, szalad, lelkesedik még egyszer. — Na figyelj, Levente, te jössz — mondja Bella Leventének, a következő fellépőnek, aki már nézi is magát a monitoron. A bejátszásban épp bizonygatja: „nem hiszem, hogy bármikor is abba tudnám ezt hagyni”. Noha köztudottan szigorú a zsűri, egyelőre senki nem kéri tőle, hogy hagyja abba, sőt színpadra szólítják. – Ő milyen? – kérdi az egyik asszisztens a háttérben.
– Nem rossz, de nem tanult énekelni.
A laza külsejű srác korrekt módon lenyomja a maga dalát, és nem hiába, a zsűri — úgy tűnik — eldöntötte, ebben a szemeszterben a sallangmentesség lesz a vesszőparipája. — Egy fiú a szomszédból, ilyenre is szükség van — hangzik a leglangyosabb bók Levente produkciója után. — Nem néztem ki belőled — emeli a tétet Bakáts Tibor, majd a „megvan egy hang” illetve a „magyar Meatloaf” megjelöléseket zsebelheti be az ifjú tehetség, aki máris elégedetten kocog el az öltöző irányába. Az elődöntők azonban a percnyi dicsőségről szólnak, hiszen a folyosón még vagy tucat megasztárjelölt tapossa egymás körömcipős sarkát a színpadra kerülésért.
— Hol vannak Dóri hozzátartozói? — tart ideges leltárt a műsorvezető, majd befészkeli magát két drukker közé, innen a következő bejelentkezés.

(…)

„Színpadra születtem”

Pflum Orsolya és Kovács Tímea szinte repkednek, amióta megtudták hogy bejutottak a döntőbe. Orsolya ugyan foglalkozására nézve tolmács-fordító, ő azonban önérzetesen úgy nyilatkozik: — Énekesnő vagyok. A zsűri most nagyon barátságos, én legalábbis még nem kaptam tőlük kritikát — mondja. — Az a fő, hogy bent vagyunk. A harmincegy éves lány sokféle karaktert hoz a zenében, szereti a soult, a jazzt, a popot és a rockot is. A mellette ülő Kovács Timi civilben egy kábeltévé-társaságnál dolgozik, de szintén hivatásos énekes szeretne lenni. Ehhez meg is van a tehetsége, de ami pluszpont, a képzettsége is: a Zeneművészeti Főiskola opera szakára jár. — Imádom minden pillanatát — mondja a műsorról. — Légszomjam van, dobog a szívem, amikor idejövök. Eszembe jut naponta százszor — lelkendezik a huszonnégy éves mezőtúri lány, majd összeráncolja a szemöldökét: — Nem voltam százszázalékos. Egyelőre a legjobbra és a legrosszabbra is készülök, de azt hiszem, tudnám élni a sztáréletformát.
— Megigazít valaki? Kissé le vagyok pattanva — jön vissza Soma a szünetből. —Kezdünk, kezdünk — hangzik a gyártásvezető hangja, de sehogy sem lehet a helyükre parancsolni a nézőket. A sarokban ugyanis zongora áll, és Presser Gábor épp improvizációkat futtat rajta, csak úgy, hogy elüsse az időt. Épp azzal a könnyedséggel, amit a fiataloktól is elvár. Mi, nézők nem vagyunk ilyen igényesek, nekünk elég, ha valaki jól énekel — legalább olyan jól, mint a tavalyi döntősök.

A teljes cikket elolvashatjátok a Maxima 47. számában!