Játékmester civilben

Jakupcsek Gabriella

— Ne nézz így, nem vagyok édesszájú. Abszolút nem! Legfeljebb akkor, ha újságírókkal találkozom cukrászdában, mint most. Csoki? Hetekig semmi! A fagyitól viszont elgyengülök… — mondja, miközben villájával lefarag egy szeletet az édességből. — Hát, ez isteni!

— A fiaidnak otthon rendszeresen készítesz süteményt?

— Igen, igénylik. Mindkettő sportoló, tudnak enni. Sok húst, fehérjéket és vitamint nyomok beléjük. Előírták az edzéstervben. Meleg étel, naponta kétszer…

— Van már olyan állandó barátnő a két fiad mellett, akire oda kell figyelned?

— Az a megállapodás köztünk, hogy nem beszélek a magánéletükről.

— Akkor így kérdezem: te is kritikus leszel, mint a legtöbb fiús anyuka?

— Még nem vagyok kitéve ilyesminek! Jönnek-mennek a kapcsolatok. Olyan, amelyik próbára tette volna a jó kapcsolatomat a fiaimmal, még nem volt.

— A sport mellett nem próbáltad a gyerekeidet a színészet felé terelgetni?

— Nem, sőt! A férjemmel együtt úgy gondolom, ha van bennük ilyen indíttatás, az úgyis felszínre tör. Marci fiamat például megérintette valamennyire
a film. Játszott az Apám beájulna című magyar vígjátékban. Legutóbb pedig beválogatták a Sorstalanságba egy fontos szerepre. Nagy dilemma volt, majdnem elgyengültem. Azon, hogy szabad-e egy gyereket kivenni a saját életéből, miközben tudom, hogy ez egy fantasztikus lehetőség…

Gabi kisebbik fia, Marcell belekóstolt a filmezésbe. Az Apám beájulna! forgatásán Gáspár Katával és Csősz Boglárkával

— Végül is nem?

— Nem, de sok beszélgetés után megértette a Koltai (Lajos, a rendező), mint ahogy Marci is. Vonzotta a kihívás, de az életéből kiszállni ő sem szeretett volna.

— Az első emlékem rólad a Béla angyalai, a Petőfi rádióban.

— Istenem! Még van, aki emlékszik rá? Na, az nagyon komoly munka volt. És szerintem etalon… Napokig készültünk az interjúalanyra, majd négy órán át beszélgettünk vele, amit aztán Doszpod Béla vágott egy teljes napon keresztül.

— Régen színésznő szerettél volna lenni, most törzsőrmesternőt alakítasz egy magyar filmvígjátékban!

— Az csak egy villanás! Egy poén, amit a néző, ha épp akkor csókolózik a partnerével, el is szalaszt.

— A rendező, Szőke András azt nyilatkozta, hogy mindenkinek a saját karakterére írta a szerepet. Törzsőrmesternő karakter vagy?

— Igen, egy elmélázó törzsőrmester, aki eligazítja a tétovázót. Nevet. Az más kérdés, hogy iszonyú csúnyára lettem maszkírozva…

— Nem hiányzik a színészet?

— Valamennyire igen. A saját karakterem még ma is el tudnám játszani. Mást nem hiszem, mert én ezt a mesterséget már nem tanultam. Annak vagyok a híve, hogy valamit vagy profi módon csináljon az ember, vagy csak viccből.

Jelenet Szőke András Zsiguli című filmjéből. Gabi “a törzsőrmester, aki eligazítja a tétovázót”

— Két éve még azt mondtad, hogy a legfontosabb dolog, ami hiányzik az életedből, az a biztonság. Mind a mai napig ugyanígy érzed?

— Talán annyira már nem. Bár ma sem tudom, hogy két hónap múlva mit fogok csinálni. Ezt még mindig nehezen viselem. Én a kereskedelmi tévéken edződtem. Itt már nem az a kérdés, hogy csinálok-e műsort, hanem hogy az, amihez a nevem adom, milyen értéket képvisel. Jönnek-mennek műsorok, ez természetes. De hogy embereknek és értékeknek is így kelljen mennie?!

— Nem szenveded meg a pingponglabda létet? Hogy ide-oda ütögetnek, most ezt csináld, hozd a nézettséget…

— Erről szól a verseny. Engem nem a váltás visel meg annyira. Sőt! Kimondottan alkalmas vagyok arra, hogy gyorstüzelésre bevessenek. Még motivál is. Az bosszant, amikor rossz döntést hoznak, vagy egy jót rosszul kommunikálnak. Nem érdekel az a műsor, amelyben nincs olyan üzenet, ami számomra megfogható. Nem vágyom estélyi ruhában hosszú lépcsősoron lemászni, harsányan kacagva felkonferálni különböző szereplőket.

— Miért nem vállaltad el végül a kormányszóvivőséget?

— Még az elején megfogadtam, hogy nem fogok beszélni erről a témáról! Legyen elég annyi, hogy maga a felkérés izgalmasnak tűnt, de nálunk a politikai élet jelenleg tragikus állapotban van, ennek nem szeretnék eszköze lenni.

— Szereted a népszerűséget?

— Annyi szeretetet kapok, hogy ha annak csak negyed részét vissza tudnám adni, már boldog lennék! A rajongást viszont, amikor üldöz a szeretet, már nehéz szeretni. Nagyon kedves, de néha jó lenne egyedül lenni… Tegnap például az egyik boltban szinte letepert két sor között egy néni, és összevissza csókolgatott. Azért ez már kellemetlen érzés!





— Valahol azt nyilatkoztad, hogy nem tudnál elképzelni szépészeti műtétet vagy beavatkozást az arcodon. Miért, máshol igen?

— Az érdekel, hogy hajlandó lennék-e megműttetni a mellemet? Most már minek? Nem zavar, de ha zavarna, tudna nagyobb és kerekebb lenni. Az a baj ezekkel a műtétekkel — látom néhány kollégámon —, hogy a karakter vész el. Olyan egyforma lesz tőle mind. Persze, hogy szeretnék teltebb ajkat, vagy hogy eltűnjenek a nevetőráncaim! Csak nem szeretnék hasonlítani senkire. Nekem fontos a természetesség, az önmagammal való harmónia.

— Nem szeretnél tökéletes nő lenni?

— Mondok erre egy példát. Nagyon tetszenek a színes körömlakkok, mert olyan „nőcisek”. Legutóbb, úgy két hete bekent a manikűrös. Gyönyörű volt, aztán majdnem rácsaptam a kocsiajtót a kezemre, mert valahogy nem éreztem a sajátomnak. Harmadik nap le kellett mosni, mert nem volt komfortérzetem.

— Nem nagyon látni rajtad ékszereket, a sminked is igen szolid.

— Nem vagyok az a típus. Persze, én is teszek magamra pirosítót, vagy kifestem a számat. Meg… nem tudok elindulni parfüm nélkül! Nekem a parfüm a gyengém, mániákusan gyűjtöm! Nincs az az illat, amit ne tudnék még megvenni…

(Az interjú teljes szövegét elolvashatod a Maxima január negyedikén megjelent számában!)