– Féltél, amikor a tavalyi baleset után elindult Laci a Dakaron?
– Marsi Anikó: Előtte nem. Normálisan készülődtem, mint az összes többi világkupára. De amikor tavaly december 29-én reggel mentünk a repülőtérre, és kicsit álmosan ültem az autóban, hirtelen eszembe jutott az év eleji baleset. Akkor összeugrott a gyomrom! Tudod, ha azért küzd egy férfi, aki ráadásul nem szereti, ha gyengének látják, hogy megerősödjön, hogy egy kanalat vagy egy tollat a kezébe tudjon fogni, az nagyon szívszorító!
– Elmondtad neki a félelmeidet?
– M. A.: Nem szóltam egy szót sem, nem akartam ezzel fárasztani. De ha olyan kollégájának a telefonjáról érkezett hívás, aki kinn volt a sivatagi versenyen, elkapott a félelem. Kísértettek a tavalyi élmények.
– Lacit idén gyomorrontás kínozta. Te pedig jó tanáccsal próbáltál szolgálni…
– M. A.: Próbáltam én, de hát mennyire figyelt rám az én drágám?! Pláne a sivatagban, versenyzés közben… Mondtam neki, hogy igyon zöld teát, erre nagyon gyorsan lezárta a témát, és azt mondta, hogy Jól van, Ancsikám, majd megoldom.
– Nem jut eszedbe időnként, hogy jó lenne, ha abbahagyná a versenyzést?
– M. A.: Van, akinek a párja karácsonykor van távol, nekem pedig szilveszterkor nincs itt a kedvesem. És ez így van rendjén! Mert ha itt lett volna, azt jelentené, hogy nem indult el a Dakaron, vagyis valami súlyos dolog történt velünk. Említettem neki, hogy a csúcson kell abbahagyni, de három mondattal meggyőzött, hogy ez még nem a csúcs! Nem ő nyerte meg ezt a Dakart, de ezt ne vedd nagyképűségnek! Megy tovább, versenyez és küzd…
– Már vágysz arra, hogy anya légy?
– M. A.: Harmincévesen az ember elkezd arra törekedni, hogy egy picit más ritmusban élje az életét. Már nem akar feltétlenül olyan sokat dolgozni, és elképzeli magának a családot. Nem holnap, nem holnapután, de remélem, hogy nem tizenöt év múlva fog megszületni az első gyerekem.
– Laci számára a következő Dakar a nagy célok egyike. És neked?
– M. A.: Rövid távú célom rengeteg van! Nem akarom bagatellizálni a kérdést, de el kéne mennem a postára, amit már egy hete halogatok, be kéne fizetni a számláimat, de nincs időm. Eltöltenék egy egész hétvégét az édesanyámmal, mert rám jött az anyukázhatnék. És aztán folytatni szeretném a régi életemet, mert az elmúlt időszakban például ellustálkodtam a heti rendszeres futásaimat, és ettől kifejezetten kellemetlenül, kényelmetlenül érzem magam. Úgyhogy elhatároztam, megint sportolni fogok. Ezek apróságok, de mégis annyi örömet adnak az embernek…
– Dakar után kétségbeesetten nyilatkoztátok, hogy találkozni sincs időtök. Javult már a helyzet?
– Palik László: Szerencsére igen! Egy-két hétig gyakorlatilag az volt a legtöbb, hogy együtt aludtunk. De most már újra több időnk jut egymásra, és az életünk visszatér a normális kerékvágásba.
– Nemrég azt olvastam, hogy tervezgetitek az esküvőt és a babát…
– P. L.: Azért ez így túlzás! A következő a helyzet: negyvenhárom éves vagyok, Ancsi pedig mindjárt harminc. Ha nem lenne komoly szándékunk, nem lopnánk egymás idejét. Másfél éve vagyunk együtt, nagyon nagy szeretetben és boldogságban. Ha minden megy a maga útján, előbb-utóbb az esküvő és a családalapítás is esedékessé válik.
– A tavalyi baleset után félelemmel indultál neki az idei versenynek?
– P. L.: Egyetlen félelem volt bennem, hogy ismét nem sikerül! Tavaly hibáztam egyet, ezért rögtön a verseny elején kiállni kényszerültünk, ezzel akarva-akaratlanul nagyon sok ember munkáját tettem tönkre. Baleset, utána több hét kórház, utókezelés, rehabilitáció. De a Dakar sikertelenségét csak a Dakarral lehetett kompenzálni. Nagy volt a tétje ennek a versenynek! A rajtunk lévő lelki teherrel kellett talán a legtöbbet küzdenünk.
– Anikó nagyon aggódott érted. Mennyit vettél ebből észre?
– P. L.: Azt kell mondjam, hogy semennyit! Nagyon fegyelmezett ember, akkor sem terhel vele, ha aggódik. És engem autóversenyzőként kapott meg, tehát volt ideje hozzászokni. Az tény, hogy a tavalyi Dakar elég rossz emlék neki is. Kicsi szőkének ki kellett utaznia Casablancába, hogy a Nagydarab marhát összenyalábolja, és elszállítsa a pesti kórházba. Hiába versenyezzük végig az évet, a Dakar más, mert rosszak az emlékei. Azt látom az arcán, hogy belefáradt egy kicsit az aggodalomba. Érthető, hogy ha nem én telefonáltam, és valaki másnak a nevét írta ki a készülék a kinti csapatból, összerezzent. Mert tavaly is Héder Barna hívta föl, amikor megtörtént a baleset.
– Szerinted milyen Anikó hozzáállása a versenyzői karrieredhez?
– P. L.: Soha nem mondta, és egyáltalán nem éreztette velem, hogy ne tegyem a dolgomat. És az örömeimben is osztozik, ami nagyon jó!
– A Dakaron elért jelentős siker után mi az, amit nagyon szeretnél?
– P. L.: Hogy minden maradjon így. Köszönöm, jól vagyok!
A teljes cikket a Maxima 9. számában olvashatjátok el.
