Egy nyelvet beszélünk a párommal: a színházét

A Vígszínházban várok rá, amelynek huszonkét éve tagja. Két jelenete közt leül velem a büfében, aztán meginvitál az öltözőjébe, hogy nyugodtabban beszélhessünk.

– Nemrég költözködtél. Megszoktad már az új otthonod?

– Rengeteget utaztam, sok helyen éltem, gyorsan tudok akklimatizálódni. Mindegy, hol lakom, a munka határozza meg, hogy érzem magam. Persze örülök, hogy új otthonom szép és jó helyen van, de nem ez a lényeg. Az ember mindig ott érzi jól magát, ahol önmagával elhiteti, és át is éli, hogy valami jó. De régóta ez az első hely, ahol hosszabb időt szeretnék eltölteni.

– Bizonyítottál színésznőként és rendezőként is. Ha választanod kellene, melyiket folytatnád?

– Szerencsére nem kell ilyen kényszerű döntést hoznom. Számomra ugyanis mindig az a legfontosabb, amit épp csinálok.

– Az első rendezésed 1991-ben a Leonce és Léna volt, mellyel azonnal nagy sikert arattál. Milyen érzés volt?

– Emlékezetes közös munka volt, hiszen azokkal a kollégákkal dolgozhattam, akikkel addig is nap mint nap együtt játszottam, és akikkel jó volt a viszonyom. A darabban a főszerepet akkori férjem, Kaszás Attila és az egyik legjobb barátnőm, Papp Vera játszotta. Nem izgultam, inkább úgy fogalmaznék, hogy erősnek kellett lennem ahhoz, hogy meg merjem mondani a véleményemet, és rendezőként rászóljak a színészre, hogy ezt ne így vagy úgy csinálja.

– Azóta túl vagy számos rendezésen, és nemcsak itthon, hanem külföldön is: dolgoztál Pozsonyban, hat éven keresztül Prágában, de említhetném akár Washingtont is. Nagyobb kihívást jelent számodra a nagyvilág, mint a hazai színpadi munka?

– Nem. Sőt, inkább azt mondhatom, hogy mivel külföldön jobban elfogadnak, itthon nagyobb a kihívás, bár nem is így fogalmaznék, inkább úgy, hogy szeretném, ha itthon is elfogadnák, amit csinálok.

– Mindenesetre számos egyéb díj mellett 2002-ben megkaptad a Kossuth-díjat.

– Igen. Ez a díj nagy elismerés, tulajdonképpen a pályám csúcsa, ajándék az élettől, hogy megkaptam, és elismerték a munkámat. De a díjakat nem lehet rangsorolni, mindig annak örülök a legjobban, amit épp a kezemben tartok, legyen az bármilyen kicsi díj vagy egy kedves levél, e-mail. Mind ugyanolyan örömmel tölt el.





– Gyerekkorodban arról álmodtál, hogy táncosnő leszel. És láthattunk is táncolni a színpadon a PingSzving, az Össztánc és a Combok csókja című produkciókban. Ezek szerint megvalósítottad az álmodat?

– Biztos, hogy valamennyire ez is benne van. Nagyon szeretek zenére mozogni. Nem lettem táncosnő, mivel a kis faluban, Csengeren, ahol nevelkedtem, nem volt semmilyen lehetőségem, hogy táncolni tanuljak. Aztán meg késő volt.

– Úgy szokták mondani, egy színésznő kiéli magát a színpadon, és a magánéletben már nem szeret öltözködni. Neked civilként is nagyon egyedi, egyesek szerint feltűnő a stílusod.

– Szerintem nem öltözködöm feltűnően, és mindig csodálkozom, amikor ezt mondják. A divat ugyanúgy érdekel, ahogy más művészet, és ebben is szeretem, ha valamit képviselhetek. Nem vásárolok össze hülyeségeket, sőt, a nagyon régi ruháim is megvannak. Ezeket gyakran átvariálom, hogy valami egyedit hozzak létre. Szükségem van arra, hogy eligazodjam a divat világában, és tudjam, mi a trend, ezért divatbemutatókra is járok. Női rendezőként nekem egy darabban a ruhának is fontos szerepe van. 

– Van esetleg kedvenced a magyar ruhatervezők között?

– Persze, de általában magam kreálom a ruháimat. Nem azért, mert nem tetszik, amit más készít, hanem mert meglehetősen kicsi a méretem. Amikor Vidák Györgyi show-ján, a Színésznők a kifutón című produkcióban szerepeltem, majdnem minden színésznő ruháját megvették, csak az enyémet nem, mert túlságosan kicsi volt.

– Vannak színkorszakaid? Most épp mi a kedvenced?

– Otthon általában zöldben és sárgában vagyok, mert ezek természetes színek.

– A táplálkozásban is a természetesség híve vagy. Azt olvastam rólad, hogy csak nyers ételeket fogyasztasz.

– Azért ez nem egészen így van! Sokat foglalkozom azzal, hogy mit eszem, és elég szigorú is vagyok magammal szemben. Általában vegetáriánus étrenden élek, de amikor olyan helyen vagyok, hogy nincs más lehetőségem, vagy nem akarok valakit megsérteni, megeszem a húst is. De olyankor is próbálom a „legjobb” rosszat választani. A könnyebben emészthető húsokat, és abból is csak keveset veszek.

– Inkább az alakod vagy az egészséged miatt tartod mindezt fontosnak?

– Mindkét szempontot figyelembe vettem. Tartom a formámat, és megőrzöm az egészségemet. Anyukámmal együtt nemrég egy makrobiotikus főzőtanfolyamon vettem részt, ahol sok új dolgot megtanultam. Már régóta nem főzök tradicionális magyar ételeket, bár anyukám még tésztát gyúrni is megtanított. Általában különböző zöldségekből, tengeri algából, csírákból készítek mindenfajta jópofa ételt. Például ritkán használok sót, helyette szóját és tamarinszószt. Főleg olyan ételeket eszem, amelyek a vércsoportomnak megfelelők. Ezek ugyanis biztosan nem ártanak a szervezetemnek.

– Milán mit szól mindehhez? Magától is ezt a táplálkozási elvet követné?

– Nagyon nagy szerencsém volt vele, mert már akkor fogékony volt rá, amikor még nem is ismertük egymást. Számára a helyes táplálkozás fontos, hiszen sokat sportol, és nem szabad teleennie magát, ezek pedig könnyű ételek. Ma például voltunk egy bioboltban, és meg sem tudom mondani, hány biokolbászt vett magának. Ezt a finomságot ne úgy képzeld el, hogy ez a magyar gyulai biováltozata, hanem gabonákból, esetleg hajdinából készítik, mégis úgy van ízesítve, mintha húsból lenne. 





– Mit sportol Milán?

– A kung-fu és a különböző keleti mozgásformák szerelmese. Egyik emlékezetes nyarunk volt, amikor a kerepestarcsai táborban, ahova a véletlen sodort, én is kung-fuzni tanultam. Ha nincs időm elmenni mozogni, akkor Milán edz engem. Egészségmegőrző gyakorlatokat végeztet velem, vagy együtt jógázunk. Amire éppen szükségünk van. Szabadidőnkben akár egy teljes napot áttornászunk. Mindketten nagyon szeretünk utazni, és míg régen inkább várost néztem, az utóbbi időben fontosabb lett, hogy ilyenkor is mozogjunk, sportoljunk valamit.

– Úgy tudom, fontos neked a közös családi nyaralás is.

– Gyakran utazunk Áporkára, a közös kis nyaralóba. A családunk most bővült egy új taggal, ugyanis megszületett az öcsém kisfia, aki egyben az én kis unokaöcsém, Eszenyi Farkas. Remélem, nemsokára keresztanya leszek!

– Nyáron a színházi élet, egy-két fesztiváltól eltekintve, szinte leáll. Te is pihensz?

– Valamennyit biztosan. De júniusban már rendezem a következő darabomat a Pesti Színházban, és készülök a jövő évad első darabjára, amelyben játszom. Emellett pedig az a megtiszteltetés ért, hogy meghívtak Prágába egy sanzonfesztiválra, ahová egész Európából érkeznek különböző sanzonettek — férfiak és nők —, és ahol nekem is húszperces műsort kell adnom. Valószínűleg ezután egy ideig Prágában maradunk. Milán is próbál egy darabot, nekem pedig elő kell készítenem a következő évadi munkámat ott is.

– Ennyi elfoglaltság közepette marad időtök egymásra?

– Mi mindig együtt vagyunk. Éppen ezért nekünk az is jó, ha dolgozunk, hiszen mindkettőnk számára fontos a színház.

– Volt férjeddel, Kaszás Attilával is sokat dolgoztál, például a Dühöngő ifjúságban. Most pedig Milánnal is van egy közös darabotok, az Ég és nő között.

– Nagyon jó dolog, ha az ember együtt is dolgozhat azzal, akivel együtt él. Attilával is sokat játszottunk együtt, sőt még rendeztem is őt. Komoly munkakapcsolat volt köztünk, közösen végeztünk a főiskolán, értettük egymást. Ami a színházat illeti, ugyanígy van mindez Milánnal is. Bár mások a szavaink, mégis egy nyelvet beszélünk: a színházét. Ez a hivatásunk, és külön öröm, hogy azzal tudsz együtt játszani, akit szeretsz. Sokkal jobban ki tudod magad próbálni, begyakorolni a jeleneteket, és haza lehet vinni a gondolataidat. Az elmúlt években szerencsére hozzászokhattam ahhoz, hogy a magánéletben is olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel együtt dolgozhatom.

A teljes cikket a Maxima 24. számában olvashatjátok el!