 |
− Először szépségkirálynőként tűntél fel, aztán jött a tévésorozat, de mi történt veled a kettő között?
− A verseny után modellkedhettem volna itthon és külföldön is, de valahogy idegennek éreztem azt a világot. Hogy több hónapot a családom nélkül, ismeretlen környezetben töltsek el, valósággal megrémített. Inkább itthon maradtam, és a tanulásra koncentráltam. Az ELTE művelődésszervező szakának hallgatója vagyok, és ha minden jól megy, jövőre diplomázom. Igaz, szívem szerint a Képzőművészeti Egyetemre felvételiztem volna.
− Ez nagyon izgalmasan hangzik. Melyik művészeti ág képviselője lennél?
− Sokan nem vesznek komolyan, amikor erről beszélek, de bevallom, már kiskoromban arról álmodoztam, hogy egyszer festőművész leszek. Igaz, már többször előfordult, hogy hosszabb-rövidebb időre felhagytam az egésszel, de annyira hiányzott a rajzolás és a festés, hogy mindig visszatértem a vászonhoz. Többnyire másolom a kedvenc festőim Munkácsy és Rippl-Rónai képeit, de már belekezdtem első saját alkotásomba is. De még csak keveseknek mertem megmutatni.
− Akkor előbb-utóbb felvételizel a Képzőre is?
− Pár éven belül biztosan megpróbálom, de előtte rendesen el kellene járnom a festőiskolába. Mostanában nem nagyon jut rá időm. Addig is a nyelvtanulásra fordítom az energiámat, mert angolul még csak alapfokon beszélek.
− Pedig a kedvesed kanadai fiú, ha jól tudom.
− Igen, és ráadásul jobban tud angolul, csakhogy remekül beszéli a mi nyelvünket is, hiszen az édesanyja magyar.
− Mióta tart a szerelem?
− Pár hónappal a királynővé választásom után ismerkedtünk meg egy rendezvényen, aztán kellett még jó fél év, mire komolyan vettem a közeledését. Túlságosan gyanakvó vagyok szívügyekben. Ebben hasonlítok a Barátok közt Kingájára, ő sem engedi könnyen magához a férfiakat. Amikor összejöttünk, volt egy gyönyörű fél évünk Luival. Együtt tanultunk, mindent közösen csináltunk, sosem voltam még annyira nyugodt, mint vele. Aztán jött a sorozat, és minden megváltozott a kapcsolatunkban.
− Csak nem lett rád féltékeny?
− Nem. A hűségemben nem kételkedett, a sikereimet sem irigyelte, más volt a problémánk. Rengeteg dolgot kellett megtanulnom, egyre kevesebb időnk jutott egymásra, valahogy megtört a varázs. Sokat veszekedtünk, a kiegyensúlyozott, boldog életünknek egyszeriben vége szakadt. Mivel ő csak két éve élt itt, nem érezte át a szerepem jelentőségét. Alig kezdődött el a forgatás, máris szakítottunk. Borzasztó nehezen viseltem, de erőt adott az új feladat, tudtam, a legfontosabb az, hogy megálljam a helyem a sorozatban.
− Mások látták rajtad, milyen fájdalmas volt a szakítás?
− Valóban az volt, hiszen úgy váltunk el, hogy szerettük egymást, de én nem mutatom ki, ha szenvedek, nem vagyok siránkozós típus. Csak a családom és a legközelebbi barátaim látták rajtam, hogy mennyire nehezen viselem a történteket. Persze Lui és köztem nem szakadt meg a kapcsolat, de csak telefonon beszélgettünk.
 |
– Úgy tűnik, a párod, Lui is nehezen bírta nélküled, hiszen nem is olyan régóta megint együtt vagytok.
− Pedig mindig úgy gondoltam, ha valami véget ér, az örökre szól. De a külön eltöltött fél év alatt át kellett gondolnom ezt a teóriámat, ráadásul Lui a nyár elején egyértelműen értésemre adta, hogy szeretné, ha újra megpróbálnánk együtt. Akkor kezdte el mondogatni azt is, utazzunk el egy időre, hogy legyen időnk mindent megbeszélni.
− Azért ez a fiú tudhat valamit, mert nem akárhová, hanem egyenesen Mexikó leggyönyörűbb részére, Cancunba vitt el!
− Valóban ért az udvarláshoz, de nem csupán emiatt mentünk oda nyaralni. A kedvesem a szüleivel szinte minden nyáron a Yucatán-félszigetre utazott. Cancunba úgy megy, mintha hazajárna, rengeteg barátja él ott, ismer minden utcát, vendéglőt, és szerette volna nekem is mindezt megmutatni.
− A többit el tudom képzelni. Tengerpart hófehér homokkal, pálmafák, naplemente, és csak ti ketten…
− Az emberek arrafelé nyugodtak, kedvesek és vendégszeretők, egészen más világ. Jól éreztem magam, és nem tagadom, már a második naptól újra egy pár voltunk. De nemcsak az egzotikus miliő miatt, hanem mert végre megadtam magam az érzéseimnek, amik azt súgták, mi összetartozunk.
− Ez az egész olyan, mint a mesében. És működik a kapcsolat. Megoldódott a régebbi probléma is?
− Már tudjuk, hogy muszáj tiszteletben tartanunk egymás munkáját, és az is fontos, hogy odafigyelj a másikra akkor is, ha életed legnagyobb feladatát kell éppen megoldanod. Kiegyensúlyozott és boldog vagyok, és úgy érzem, ez már így is marad.
A teljes cikket a Maxima 39. számában olvashatjátok el!
