Egyedül is van esély!

Mégis, jó néhány nőnek sokéves vívódása, mondhatni, az élete oldódhat meg ezzel.
„Ráérek” – mondják a huszonöt év körüli nők, ha megkérdezik tőlük, tervezik-e már a családalapítást. „Ráérek” – mondják a harmincasok is, ha még híre-hamva sincs az igazi férfinak az életükben. „Fogalmam sincs, mi lesz” – vallják a harmincötösök, ha még mindig egyedül vannak. Ők már nem hagyatkozhatnak a sorsra; ha lépnek: döntés. Ha nem, az is. Akik nem tudják elképzelni az életüket gyerek nélkül, ezen a ponton felhívnak egy régi partnert, megkérik az aktuális udvarlójukat, egy havert, egy barátot, egy ismerőst. Vagy lemennek az éjszakába, mert szívesebben bízzák a jövőt egy nem beavatott ismeretlenre. Ha a dolog összejön, kilenc hónap múlva megvan a baba. És ha
a kismama elég erős, akkor nem sírja el magát az „apukás-kutyás-kertes házas” tévéreklámokon. És attól sem lesz ingerült, ha az orvos, a hivatalnok vagy a hentes „a kedves férjet” emlegeti.
Persze az utolsó pillanatig él a remény, hogy egyszer eljön az igazi, vagy legalábbis az arra megszólalásig hasonlító.
Ám ki mondja meg, hogy melyik az utolsó pillanat? A biológia rejtélyes dolog, a pszichéről nem is beszélve. De legyen bármilyen erős az anyai ösztön, sok nő elképzelhetetlennek tartja, hogy becsapjon valakit, vagy egy ismeretlentől essen teherbe. Az egyetlen megoldás ilyen esetre a lombikprogram. Az idő szorításába került nők azonban eddig nem kaphattak orvosi segítséget, mert a magyar egészségügyi törvény csak pároknak engedélyezte az asszisztált reprodukciós eljárásban való részvételt.
Ezzel nehéz helyzetbe hozta a társ nélkül élőket. Az igazi csapás a meddő nőket sújtotta, hiszen ők hiába győzték volna le erkölcsi ellenérzéseiket, természetes úton semmiképp nem eshettek teherbe. A törvény végleg gyermektelenségre ítélte őket, akkor is, ha voltak egészséges petesejtjeik, és lett volna megoldás. Persze mint minden jogszabálynál, itt is találtak kiskaput, és többen akadtak, akik kijátszották a törvényt, hogy családot alapíthassanak.

Eljátszott élettárs

A huszonnyolc éves Mariannának ciszták miatt el kellett távolítani mindkét petevezetékét és egyik petefészkét. Mivel úgy tűnt, elveszítheti fogamzóképességét is, mihamarabb javasolták neki a gyermekvállalást. Ám a spermabankban elutasították, egészen addig, amíg a jegyzői okirat megszerzéséhez nem játszotta el, hogy együtt él valakivel. De még így is szüksége volt egy orvosra, aki szemet húny. Ágnes pedig már harminchét éves volt, amikor egy vizsgálat kiderítette, hogy mindkét petevezetéke elzáródott, így külső segítség nélkül nem tud megtermékenyülni. Ágnes szintén egyedül élt, egy barátját kérte meg, kísérje el a spermabankba (itt külön bűvészmutatvány volt használhatatlan spermát produkálni, hogy Ágnes donort választhasson), majd a klinikára. Szerencsére nem kérték az apasági nyilatkozatot, így a baba jogi bonyodalmak nélkül születhetett meg.
Ez a méltatlan helyzet uralkodott tehát Magyarországon egészen tavaly decemberig. Akkor – Marianna, Ágnes és mások küzdelmének hatására –
az országgyűlés törvénymódosítást szavazott meg. Egyedülálló nőket is megtermékenyíthetnek mesterségesen, ha életkoruk vagy meddőségük miatt a természetes út nagy valószínűséggel nem járható. A módosítás július elsején lépett hatályba, ám egyelőre a meddőségi centrumokban nem várják tárt karokkal a leendő kismamákat, mivel a részletes szabályozás – lapzártánkkor – végrehajtási rendelet hiányában még bizonytalan. Ha ez is meglesz, és a várakozások szerint alakul, szabad az út a leendő kismamák számára. Sok negatív vélekedést lehetett hallani arról, hogy „most aztán férfiakra nem is lesz már szükség, tömegesen mennek a szinglik, hogy gyereket csináltassanak maguknak”. Erről természetesen szó sincs, hiszen elenyésző számú kivételtől eltekintve a nők családban szeretnének szülni. Nem rajtuk múlik, ha ez nem sikerül. És ez még mindig nem jelenti azt, hogy egyedül „szeretnének” gyereket nevelni, hiszen szinte mindegyikük reménykedik abban, hogy kis családja idővel kiegészül. Így van ezzel Eszter is, a csinos, filigrán köztisztviselő. Idén lett negyvenegy éves (bár nem tűnik harmincháromnál többnek). Mivel egészséges, az orvosok nem látják akadályát annak, hogy szüljön. A sors azonban már nem volt ilyen belátó.







„Én sem erről álmodtam”

„Egyszerűen csak nem találtam meg azt az embert, akiről úgy gondolom, hogy valódi partnerem lehetne – vallja be Eszter. – Mindig is voltak kapcsolataim, de folyton olyanokat választottam, akiknél volt valami akadály. Messze éltek, vagy más okból nem lehetett közös jövőnk. De azért az ember mindig reménykedik, hátha jön a nagy ő. És így szépen el tudnak menni az évek…”
Eszter régóta biztos abban, hogy szeretne gyereket – akár egyedül is.
De mint mondja, erről egyáltalán nem egyszerű döntést hozni. „Fejben rengetegszer bejártam már ezeket a köröket.
Hogy be lehet-e valakit csapni? Mindig arra jutottam, hogy nem. És ez a csapda, hogy én mindig szerettem a partnereimet. Hát épp egy ilyen embert verjek át? Gondoltam arra is, megkérek valakit, de akit olyannak ítéltem, az persze mind felelősségteljes férfi, aki elképzelhetetlennek tartja, hogy így legyen gyereke. Volt, aki belement volna, de ez sem egyszerű. Eddig haverok voltunk, aztán egy egész életre láncolódjunk össze… Még mindig a legtisztább megoldás az idegen donor. Hogy senki nem erre vágyik lánykorában, az nem is kérdés. De így alakult.” A család, a barátok sosem erőltették Eszternél a gyerekvállalást, de most, hogy elszánta magát, mindenki biztatja. Ugyanakkor megértik, hogy ez nehéz döntés. „Sajnálom, hogy eddig halogattam, bár most legalább már van legális lehetőség, én pedig el tudom majd tartani őt, és édesanyám is segítene.
Minden másról le tudok mondani, hogy ez legyen az első. Persze aggaszt, hogy mi történik, ha megbetegszem, vagy elvesztem a munkám, de ezen aggódhatnék még tíz évig.” Mint ahogy azon is, hogy a kicsi, ha felnő, hogyan dolgozza majd fel, amit a származásáról hall. „Az első pillanattól természetesnek kell venni, és meg kell neki magyarázni. Persze a múltjának a fele eltűnik, szóval ez nagyon szomorú. De azt hiszem, még mindig jobb, mint ha azt kéne mondani, hogy egy »arra járó« lett az apja…” Sokan úgy gondolhatják, Eszter már idős az anyasághoz. Ő nem így látja. „Most sem viselkedem másként, mint húszéves koromban, nem érzem, hogy öregszem. Azt hiszem, ma már inkább türelmesebb lennék egy gyerekhez.
Az pedig, hogy mások mit szólnak, nem fontos számomra.” De mit szól vajon a biológia? Hiszen a beültetések után kiderülhet az is, hogy Eszter már nem tud teherbe esni.
„Nem gondolom, hogy akinek nincs gyereke, az nem élhet teljes életet. Bár ez a legnagyobb boldogságot okozó dolog, ami fontos célt ad, és aminek nagyon örülök majd; ha nem sikerül, akkor sincs minden veszve.” Az akarás ettől függetlenül erős Eszterben. Milyen egyszerű volna, ha csak ezen múlna! Ám sokan, akik talán nem értik „ezeket a szingliket”, megfeledkeznek arról, hogy van még valaki a képben: a másik fél…

A cikk folytatását a Maxima 30. számában olvashatjátok!