„Nem vagyok elérhetetlen sztár”

Dukai Regina

– Hogyan érezted magad az első adás után?

– Sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Eddig nagy ellenségem volt
a bécsi keringő, mert elég szédülős és ájulós vagyok. Nem bírom a hajókat, a ringatózást, még a gumimatracot sem a Balatonon. A próbák alatt gyakran összeestem a sok forgástól, pörgéstől. Aztán mégis ez lett a kedvencem. Gyerekkoromban sosem volt pörgős szoknyám, nem vagyok szoknyás típus. A keringőhöz hoztak nekem egy igazi abroncsos táncosruhát. Amikor a műsor előtt a partnerem, Bálint először megpörgetett benne, teljes kábulatba estem. Csak úgy szállt körülöttem az a sok anyag. Attól kezdve egyáltalán nem szédültem, és jól is sikerült a tánc. Anyukám szerint mindez azért volt, mert a nagypapám, amíg élt, imádta a bécsi keringőt. Most lélekben velem volt és segített.

– A szüleid izgultak érted?

– Otthonról követték a műsort, és tudtam, hogy anyu nagyon szorít értem. Valahogy könnyebb is volt az élő adás, mint a próbák, ahol leálltunk, ha csak minimális hibát is vétettem. Itt nem volt más választás, mint végigtáncolni az egészet. Ezentúl sokkal nehezebb dolgunk lesz, mert egy-egy hét alatt kell majd új és újabb táncokat elsajátítanunk.

– A tánc azelőtt sosem játszott szerepet az életedben?

– Nem. Ráadásul soha semmit nem is sportoltam.

– Ehhez képest játszol a Casanova című musicalben. Gondolom, az éneklés mellett táncolnod is kell.

– Még nem kezdtük meg a próbákat, hiszen a premier jövő júniusban lesz.
A szerepem elég kicsi, és inkább énekelnem kell, mint színészkednem. Azért valamennyit mozogni is fogok majd a színpadon, ezért is jó a Szombat esti láz. Nem csak az hajt, hogy megnyerjük a műsort, sokkal inkább az, hogy az itt megtanultakat hasznosítani tudjam a későbbiekben, akár színpadon, akár koncerteken. Magamtól biztos nem iratkoztam volna be tánctanfolyamra.

– Térjünk vissza kicsit az éneklésre. Hogyan tudsz most fellépéseket vállalni?

– Sehogyan. A Szombat esti lázon kívül csak interjút vállalok, a fellépéseimet le kellett mondanom. Nem tudom, meddig leszek a műsorban. De addig ez az első az életemben.

– Gyerekkorodban hogy gondoltad, mi leszel, ha nagy leszel?

– Állatorvos, aki csak ebeket gyógyít, vagy állatszelídítő. A mai napig kutyamániás vagyok, de végül mást választottam. Az is szerepelt a terveim közt, hogy énekesnő legyek. Talán azóta, hogy meghallottam Whitney Houstont énekelni, még a mamám pocakjában.

– Tudatosan készültél erre a pályára?

– Igen. Zeneiskolában tanultam, iskolai rendezvényeken léptem fel, zongoraleckéket vettem, és három évig jártam Sík Olga énektanárnőhöz. A szüleim szerencsére mindig mindenben segítettek. Mivel Kapuváron éltünk, ők hoztak fel hetente háromszor a fővárosba már egészen kicsi koromtól kezdve az énekórákra. Ezzel támogatták, hogy meg tudjam valósítani az álmaimat.
Sokat köszönhetek nekik, nélkülük nem értem volna el mindezt. És most olyan jó azt látni, ahogy a szüleid áhítattal néznek rád, mikor a színpadon állsz, és előadod a dalaidat. Persze tudom, hogy elfogultak velem, nincs az a hamis hang, ami felett ne hunynának szemet.

A cikk folytatását megtalálod a Maxima 47. lapszámában. Keresd az újságárusoknál!