Kriszta mindent százszázalékosan, szívből csinál: ez most a gyereknevelés.
Egy jótékonysági rendezvényen találkoztunk, ahol a Tégy a gyermekekért program keretében egy daganatos gyerekeket támogató alapítvány számára adtak át harmincötmillió forintot. Krisztina, neves művészek és televíziósok mellett, a TEGY civil fővédnöke.
Példaértékűnek tartom azoknak a tevékenységét, akik itt voltak, és nyilatkozataikkal közvetve is támogatják a daganatos gyerekeket. Szerintem ezért fontos, hogy interjút adj nekünk, bár tudom, hogy nem szereted az ilyesmit.
Rossz tapasztalataim vannak. Jelent meg rólam cikk úgy, hogy nem is beszélt velem az újságíró. Nem akarok céltábla lenni, és nincs is miért szerepelnem.
Pozitív példaként: az elért eredményeiddel, a családoddal, és azzal, hogy egy ilyen nemes cél mellé állsz. Hogyan kerültél ebbe a programba?
Tavaly tavasszal kértek fel a nagyköveti szerepre. Akkoriban tudtam meg, hogy az egyik barátnőm rákos. A nagymamám is abban halt meg hallgat el egy pillanatra. Számomra nem volt kérdés, hogy elvállalom-e. Ha pedig gyerekekről van szó, az még iszonyatosabb.
Az életedet teljesen a gyerekek töltik ki, a rendezvényről is hozzájuk siettél haza. Hogyan indul egy napotok?
Reggel fél hat és fél hét között lemegyek tornázni…
Három gyerek mellett erre hogyan van még időd?
Csak így, kora reggel. Hasizomgyakorlatokat végzek, és van egy ellipszistrénerem, azon edzek. Aztán fél hétkor ébresztem a családot, Bálint és Barnus már ovisok, nekik öltözniük, készülődniük kell. A délelőttöt Zizikével töltöm, együtt főzzük meg az ebédet. Délután hazahozom a fiúkat. Barnus szokott még aludni, Zizikét pedig, míg én az oviban vagyok a srácokért, az anyukám fekteti le negyed egy körül.
Nagyon jó dolguk van, ha már délután nem kell ott maradniuk… Hogy választottad ki az ovit?
Igazából a nővérem az úttaposó, az ő nagyfia két és fél évvel idősebb Bálintnál, ők már letesztelték az óvodát. A fiúk szeretnek oda járni, de amíg megtehetem, hogy délután együtt legyünk, kihasználom a lehetőséget. Bálint heti két alkalommal, Barnus pedig háromszor jár úszni.
Bálint is itt tanult, a házunk alatti medencében, de már kinőtte, ezért most a nővérem úszóiskolájába jár, Százhalombattára.
Jól értem, a nővéred úszóedző? És te…?
Én nem vagyok elég szőrösszívű, legfeljebb kicsiket tudnék oktatni. Az edzőnek kicsit könyörtelennek, keménynek kell lennie, mert a versenyző csak akkor hozza az eredményeket. A nővérem egy régi spartacusos edzővel, Plagányi Zsolttal dolgozik együtt. A gyerekek elfogadják őket pedagógiailag is, ez fontos.
Téged hány évesen vittek a szüleid először úszni?
Három és fél voltam. Tulajdonképpen féltékenységből kerültem vízközelbe: Klárit, a nővéremet hordták a Margitszigetre úszni, és természetesen utánozni akartam őt. Azt mesélték utólag, hogy fél évig csak ültem a meleg vízben,
és úsztattam a babámat. Az edző
pedig hagyott játszani.
Mikor vették észre a tehetségedet?
A szüleim iskolakezdéskor ki akartak venni az edzésről, mert úgy gondolták, elég lesz, ha egy ideig a tanulásra koncentrálok. Kiss Miklós, az akkori edzőm viszont azzal érvelt, hogy jó lenne, ha maradnék, tíz-tizenkét évesen úgyis el fog dőlni, érdemes-e folytatnom.
Mikor indultál először versenyen?
Azt hiszem, ötéves lehettem, és a mai napig emlékszem rá, hogy háton úsztam, de félúton leálltam, és belekapaszkodtam a kötélbe. Az edzések ugyanis harminchárom méteres medencében voltak, a verseny viszont ötvenesben, és nem érzékeltem a távolságot. Hatévesen akasztották a nyakamba az első érmet, és amikor mentem vissza anyuhoz, hogy megmutassam neki, elcsúsztam.
Ezt a mai napig nem felejtettem el
Mennyire voltál izgulós típus?
Egészséges drukk természetesen volt bennem, de ha nincs, ott baj van.
És a fiaid hogy úsznak?
Azt mondják, ügyesek mosolyog szerényen. Barnus kitartóbb, de ez már kisgyerek korában is látszott: ha leesett valami, és neki kellett, akkor felemelte. Bálint lustább, ha mondhat ilyet az ember a saját gyerekére. Úgyis hosszabb távon dől el, érdemes-e versenyezniük. Mi csak annyit szeretnénk elérni, hogy vízbiztosak legyenek. Bálint indulhatott volna egy háziversenyen, de éppen elutaztunk a férjemmel, Ádámmal Tunéziába, és nem lehettünk volna ott. Inkább megkértem, hogy ne induljon.
A cikk folytatását megtalálod a Maxima legújabb számában. Keresd az újságárusoknál!