„Egyedül is boldog vagyok”

Kittyvel először egy fővárosi színház esti előadásán futottam össze. Aztán elkísértem a címlapfotózásra is, de beszélgetni nem volt időnk, mert ismét színházba sietett. Végül délelőttre időzítettem a randevúnkat, remélvén, hogy a színházak ilyenkor még zárva vannak. Sajnos megfeledkeztem
a próbáról, szóval most sem lesz túl sok időnk.

­– Mindig színésznőnek készültél?

– Nem egészen. Gyerekkoromban hosszú évekig azt hittem, hogy a tánc lesz
a hivatásom. Szinte minden műfajt kipróbáltam, amit csak el tudsz képzelni, a dzsesszbaletten át egészen a görög néptáncig.

– Melyik a nagy szerelem?

– Sokáig a hiphop volt. Ez a zenei és mozgás­stílus közel áll hozzám. De mostanában teljesen rákattantam az autentikus cigánytáncra és a latinos ritmusokra. Vagyis nincs állandó kedvenc, inkább időszakos fellángolások jellemzők rám.

– Ha ennyire szereted a táncot, miért kötöttél ki mégis a színészetnél?

– Még általános iskolába jártam, amikor a barátaim rábeszélésére az Angyalföldi Tiniszínpad növedéke lettem. Fantasztikusan jó csapat verbuválódott össze, imádtunk együtt lenni. Aztán ötödikes koromban felvettek egy speciális iskolába, ahol az órarendben szerepeltek művészeti foglalkozások. Emellett már nem igazán jutott időm másra, de nem is bántam. Kiváló tanáraim voltak, muszáj megemlítenem Bendzsák Istvánt, az osztályfőnökömet, Bíró Péter korrepetitort, Bakó Gábor koreográfust, vagy Bubik Istvánt, hihetetlenül sokat kaptam tőlük. Emlékszem, menyire vártuk a tanévzárókat, de csak azért, hogy végre előadhassuk a vizsgadarabunkat a nagyérdeműnek. Rendre sikert arattunk,
a Kék madárnak és a Micimackónak
zajos visszhangja volt a suliban.

– Fogadjunk, hogy te játszottad Malackát! Esetleg Nyuszinak tudlak elképzelni.

– Nem talált. Számomra is érthetetlen módon én alakítottam Róbert Gidát.

– Mostanában hol láthatnak a színházrajongók?

– Tagja vagyok a Bubik István Színkörnek, második éve sikerrel játsszuk a Portugál című darabot.





– De a mindennapjaid főként a sorozat forgatásán zajlanak.

– Lassan három éve fut a Jóban Rossz­ban. Azt azért elárulom, hogy eleinte voltak fenntartásaim a szappanoperával kapcsolatban. Aztán az egyik castingügynökség unszolására mégiscsak elmentem az akkor induló sorozat szereplőválogatására. Most nyilván megkérdezed, hogy miért. Elsősorban azzal győztek meg, hogy a felhívásban a szervezők azt ígérték, a főszerepeket profi, színpadi színészek játsszák majd.

– A történet, gondolom, innentől a szokásos módon alakult. Megláttak, megszerettek, felvettek…

– Majdnem. Az első próbafelvételeket számos másik követte, ráadásul – mint utóbb kiderült – nem egy, hanem rögtön két szerepre voltam esélyes. Több héten keresztül jártam a stúdióba, részt vettem különböző tréningeken, gyakorlatokon, de semmi konkrétumot nem tudtam.
Aztán nem bírtam tovább a bizonytalanságot, és megkérdeztem, mi a tervük velem. A stábnak akkor esett le, hogy a nagy felfordulásban elfelejtették közölni velem, hogy valószínűleg Pongrácz Barbara szerepét kapom. Akkoriban volt egy másik lehetőségem is, a Rapszínház társulatába hívtak, nekem pedig döntenem kellett, melyiket választom. Máig nem bánom, hogy a televízióra mondtam igent.

A cikk folytatását megtalálod a Maxima legújabb számában. Keresd az újságárusoknál!