V. Kulcsár Ildikó: Nem értem „az Évát”…
Azt mondja Éva, hogy nála többnyire nincs más, mint bankkártya és mobiltelefon. Aprócska poggyásszal utazik külföldre is. Megáll az eszem! Tudom én, hogy azért színes a világ, mert mi, emberek őrületesen különbözünk egymástól, de az ő praktikussága úgy megdöbbent, hogy némi önvizsgálatba kezdek. Vajon én miért cipelek magammal annyi cuccot, hogy alig férek be az ajtón?
Nos, az önvizsgálat szellemében először átnézem a „dögöt”, a legsúlyosabb csomagomat, azaz egy női diplomatatáskát. Imádom, mert belefér a „szerkesztőség”. Például azoknak a cikkeknek a nyomtatott változata, amelyeket az előző napokban adtam le. A „dög” hűségesen őrzi a naptáramat, a telefonnoteszomat, hiszen nemcsak a mobilomban, hanem a kedvenc „salátámban” is tárolom a százezernyi telefonszámot, és az aktuális „nagyfüzetemet”, a napi intéznivalókkal. Mindez nem lenne komoly súly, ha nem „sétáltatnám” az olvasói leveleket is. Csakhogy rengeteg a levelem – megtiszteltetés, öröm, felelősség -, de kevés az időm. Tehát, ha később kezdődik egy értekezlet, nosza, előkapok egy halmot, és olvasok. Ugye, hogy van benne logika?
Egyébként Éva racionális kérdésére – „Ha megírtál egy cikket, kidobod a hozzá tartozó leveleket, dokumentumokat?” – a válaszom: nem. Két hatalmas szekrény áll a dolgozószobámban, telis-tele levéllel, irattal. (Talán könyv lesz belőlük?) Hogyan is dobhatnék ki „sorsokat”, témákat, én, aki még ma is őrizgetem a (majdnem) felnőtt gyerekeim bébicipőit, hajtincseit, rajzait, ruháit? És végérvényesen (örökre) még kapcsolatokat sem tudok lezárni… Azt hiszem, nincs olyan hajdani szerelmem, barátom, ellenségem, riportalanyom, akit ne hívhatnék fel holnap…
Mindennek fényében biztosan el tudják képzelni, mi van a kézitáskámban, bár tudom, hogy a benne uralkodó káosz sok-sok lelki rokonomra jellemző. Dióhéjban: hatalmas kulcscsomó (egy piros sipkás mackót is rászereltem, hogy könnyen megtaláljam), slusszkulcs, egy szépítészeti nesszeszer, benne szemfesték, fésű púder, spray, rúzs, körömlakk (utóbbiak meglepnek, hiszen egyiket sem használom). Egy irattartó, benne újságíró igazolvány (a nemzetközi is, de minek?) jogosítvány, forgalmi, bankkártyák, fényképek a gyerekeimről, méretes pénztárca (sok apróval, hogy súlyos legyen), rengeteg zsebkendő, nagy halom számla, szemüvegtokok (kettő üres), napszemüveg. Mobil, amelyik mindig kicsúszik a helyéről, soha nem találom, halálra idegesít a csörgésével. És megbújnak a táskámban „érdekes” tárgyak is: a kétéves Bence unokám cumija (a dologban az a furcsaság, hogy már fél éve leszokott a cumiról), két tábla eldeformálódott csokoládé (elfelejtettem átadni a célszemélyeknek), egy parányi vízi pisztoly (Ádám nevű négyévesem hagyta nálam), és két kicsi bagoly. Gyönyörűek! Dióból készült a testük. Egy dorogi olvasótalálkozón kaptam őket ajándékba…
– Azt is írd meg, hogyan tömöd meg a bőröndödet, ha utazunk! – kiabálja a férjuram a szomszéd szobából, majd hahotázva felemlegeti, hogy egy kubai szállodában előkaptam a lila gyapjúsálamat (harmincnyolc fokos kánikulában), de én csak legyintek. „Nem képes megérteni, hogy mindig az utolsó percben kell csomagolnom, és a nagy sietségben nem kunszt összekeverni egy lila ruhát egy azonos színű sállal…” – És írd meg, hogy nemcsak itthon, de a tengerparton is gyűjtögetsz! – segít tovább lelkesen. – És hiába dobom ki a tengerparti köveidet a bőröndből, te visszacsempészed valamennyit. Aztán én kapok infarktust – kell-e túlsúlyt fizetnünk? – és sérvet a cipekedéstől.
Hallgatom a tanácsait, és jókedvem kerekedik. – Mondd csak -, gondolom gonoszul -, három nap múlva indulunk Spanyolországba, és én tanultam Évától. Szépen kivirítok a repülőtérre egy kézitáskával (farmer, fürdőruha, póló), egy mobillal meg a bankkártyámmal. De hogy mennyi pénzt marad a kártyán, ha Malagán leszek kénytelen kiegészíteni a ruhatáramat?! No, akkor majd könyörögni fogsz: „Édesem, gyűjtögess inkább köveket a parton!”
Oravecz Éva Csilla: Nem értem Ildit…
Szombaton este fél hétkor még azt gondoltam, itthon töltöm a vasárnapot. Majd jött egy telefonhívás, hat ötvenkor már vonaton ültem a Nyugatiban, úton a veresegyházi tavakhoz. Nem dobtam a táskámba mást, csak bikinit, törülközőt és fogkefét…
Ha a légitársaságok és utazási irodák jutalompontokat adnának a legkevesebb poggyásszal utazó klienseiknek, a sajátjaimból már többször körberepülhettem volna a bolygót. Mindenhová minimális csomaggal indulok, sőt akkor érzem magam a leginkább felszabadultnak, ha a kezeim teljesen szabadok. Azért kérdezgetem folyton Ildit, mit cipel a hatalmas táskáiban, mert engem semmi nem tudna rávenni, hogy magammal vigyek bármit, amire nem lesz a nap folyamán egészen biztosan és feltétlenül szükségem.
Ildi azt mondja, magánál tartja a leadott cikkei kéziratait. Én a sajátjaimat nemhogy nem nyomtatom ki, de még a gépemből is azonnal törlöm őket, amint megjelentek. A páromtól kapott, gyönyörű Moleskin naptáramból pedig szívfájdalom nélkül kitépem azokat a lapokat, amelyeken már túlvagyok. A mobilomban csak olyan számok vannak, amelyek „élő” kapcsolataim. Inkább vállalom a kockázatát annak, hogy egy telefonszámot újra meg kell szereznem, mint hogy foglalja a helyet. Nincsenek féltve őrzött e-mailjeim vagy sms-eim, és a zenefájlok közül is időről időre megszabadulok azoktól, amelyekről feltűnik, hogy már jó ideje nem hallgatom őket.
Egy kívülállónak talán nehéz megérteni, miért nem férnek el a gépemen vagy a telefonomban a tegnapi munkák és kapcsolatok. Miért érzem őket tehernek? Talán, mert életemben eddig még soha semmi nem sikerült tökéletesen, de ha egyszer leütök egy rossz hangot, azt csakis azzal tehetem jóvá, ahogyan utána játszom. Ami eddig történt, azt pedig elengedem. Van egy kínai történet, amelyben a szerzetes, akinek a hite szerint eredetileg nem szabadna nőhöz érni, átsegít egy asszonyt a folyón. A tanítványa kilométerekkel később megkérdezi tőle, miért szegte meg a szabályt. Mire a pap csak annyit mond: „Én azt a nőt már órákkal ezelőtt letettem, s te még mindig cipeled?”
Ez a fajta lelki poggyász az, amitől én nap mint nap szabadulni próbálok. Tizennégytől húszéves koromig írtam naplót, de minden év végén eldobtam az előző füzetet. Az írás akkor azért volt fontos, hogy elengedjem a belső feszültségeket, levonjam a tanulságokat és továbblépjek. Az olvasással ugyanígy vagyok: amint egy könyvet befejeztem, továbbadom. Ami fontos, úgyis megmarad bennem, ami elszáll, annak ezek szerint mennie kellett. Nincs szükségem fotóalbumokra, levelekre, tárgyakra ahhoz, hogy tele legyek emlékekkel. Az sem zavar, ha az agyam hézagosan vagy akár elferdítve őriz meg arcokat, helyeket és helyzeteket. Hadd éljék az élményeim bennem a saját életüket. Abban bízom, hogy valami ott, belül nálam jobban tudja, mi fontos és mi nem.
A párom szerint az embernek összesen annyi cucca legyen, hogy három óra alatt bárhonnan tovább tudjon állni. A lomtalanítás számomra is lelki tevékenység: minél több dologtól tudok megszabadulni, annál könnyebbnek érzem a szívemet. A mennyiséget mindenben a minőség ellenségének érzem: sem tárgyakat, sem kapcsolatokat nem gyűjtök, és hajlandó vagyok azonnal elengedni bármit és bárkit, amint megérzem, hogy már nincs dolgunk egymással.
Évekkel ezelőtt volt egy tévéműsor, amelyet mintha nekem találtak volna ki. Gyanútlan járókelőknek ajánlották fel a lehetőséget, hogy elutazhatnak a világ másik végébe, de azzal a feltétellel, hogy most azonnal kell indulniuk. Csomagok és elvárások nélkül megérkezni egy idegen helyre… ennél szebbet elképzelni sem tudok.
 Még több az e heti Nők Lapjából:
• Amikor először történt meg velem… » |
