Üvegszemű játékbabák pörgették fel a divatipart és egyesítették Európát a 18. században

Ez az ország azelőtt pompás szalon volt. A diszkrét napfény csipkefüggönyökön szűrődött be, a bizalmas sarkokban dagadó kerevetek állottak, és a levegőt finom parfümillat járta át. De mi történt most, uram? Durva kezek letépték a függönyöket. A józan napfény bántóan süt be hozzánk, az élet elvesztette intimitását és költészetét. Hideg légvonat járja át a csontjainkat. És hova lett a jó illat? Bárhol járok-kelek is, én mindenütt rossz szagot érzek. A cselédszobák szaga betölti az egész országot. Mondok önnek valamit, uram! A világ megszokta, hogy Párizsból hozassa az illatszereit. Meg fogja látni, az új bűz is el fog terjedni világszerte, és akkor az élet nagyon közönséges és szomorú foglalkozás lesz…

(Részlet Herczeg Ferenc A királyné futárja c., a francia forradalom idején játszódó művéből. Ez valószínűleg az egyetlen magyar regény, amelyben központi szerepet kapnak a divatbabák.)

A 17. és pláne a gáláns 18. században már bőven Párizs diktálta a divatot. Ugyan a francia főváros a század végén aztán komoly pusztítást végzett a trendérzékeny nagyközönség körében, illetve egy új világdivatot is teremtett, most foglalkozzunk csak inkább azzal a fényes korszakkal, amikor még dübörgött az abszolutizmus, és mindenki (vagy legalábbis mindenki, aki számított) olyan szép és visszafogott volt, mint egy rokokó oltár. Mivel képes magazinok ekkoriban még nem (vagy nem nagyon) léteztek, az haute couture hőskorának egyik legfontosabb kelléke a divatbaba, avagy egyik közismertebb nevén a Pandora baba volt.

A babák külleme meglehetősen nagy változatosságot mutatott. A legtöbb fából készült, de volt olyan, ami gipszből vagy néha porcelánból; némelyeknek kifejező arcot, csodás sminket, ragyogó üvegszemeket, illetve tökéletes frizurát varázsoltak a mesteremberek, mások meg inkább emlékeztettek egy elnagyolt vásári paprikajancsira, és játék méretű éppúgy akadt köztük, mint életnagyságú (bár azért inkább az előbbi volt a jellemző). Azonban mind ugyanazt a célt szolgálták: nevezetesen, hogy afféle utazó divatnagykövetként látványosan és naprakészen bemutassák a legújabb (francia) sikket az előkelő európai udvarokban, a legtávolabbi gyarmatokon vagy akár csak a két utcányira lakó gazdag vevő budoárjában, aki nem szabás- és anyagmintákat óhajtott látni, hanem magát a készterméket – még ha csak miniatürizált verzióban is.

Noha a Pandorák páneurópai jelentőségét jól mutatja, hogy állítólag még a különféle véres vagy kevésbé véres nemzetközi konfliktusok során is diplomáciai mentességet élvezve utazhattak mondjuk Franciaországból Angliába, pontos eredetük mégis homályba vész. Annyi bizonyos, hogy az első ismert profi babakészítő műhelyt Nürnbergben alapították, és hogy a francia királyi család tagjai már a 14. század hajnalán küldözgettek divatbabákat exkluzív ajándékként a kontinens és Anglia különböző koronás főinek, akik aztán rendszerint ki is állították ezeket a rezidenciájukon mint valami műalkotást, mely gyakorlat egy olyan nyájas, nagyvonalú és legfőképpen igen divatos Európa képét sugallja, amilyenre alighanem mindannyian vágyunk ezekben a vészterhes időkben.

Szóval a baba a 18. században már egyszerre volt az európai divatipart folyamatos, gyors pörgésben tartó praktikus segédeszköz, a francia szellem egyik fő reprezentánsa, drága gyűjtői darab, elegáns diplomáciai ajándék és békegalamb, illetve ízléses otthoni dekoráció. A Pandorák nagy korszakának aztán a 18. század végén a divatmagazinok, valamint a sokkal olcsóbb papírmasé babák megjelenése vetett véget, és bár távoli leszármazottaik, a próbababák ma is itt vannak velünk, azért ez már nem egészen ugyanaz a műfaj.

Képek: historicalcostume.wordpress.com