Személy szerint sokkal jobban szeretem a turkálókat, mint a fast fashion üzleteket, bár ez némileg ellentmondás, mert a az itthoni turkálók nagy részében ugyanazt a fast fashiont árulják, amitől legtöbbször azért menekülök, mert rettenetes anyagokat használnak, dominál a műszál, amit én személy szerint utálok. Persze ki lehet fogni csodás darabokat, olyan angol szöveteket, hogy könnybe lábad a szemem, nyersselyem trikókat, de egyre kevesebb az ilyen termék. Na, de félre a nyavalygással, mert az angol Oxfam hadat üzent a fast fashionnek – legalábbis egy hónapra. Ennek célja, hogy tudatosítsák a divat környezetre gyakorolt hatását. A 30 napot azzal indokolták, hogy ez pont elég arra, hogy hosszú távú változásokat indítson el, új szokásokat alakítson ki az ember, de nem olyan hosszú, hogy azt ijesztőnek érezze, nem jár durva megkötésekkel.
Hasonló járt Fritzson-Bajdor Tünde eszében, amikor úgy döntött, nyit egy használtruha-boltot, Swappis néven. Ennek önmagában nem lenne hírértéke, ám ő azt találta ki, hogy nem külföldről veszi meg a főleg angolok által levetett cuccokat, hanem bízva a magyar vásárlókban, őket keresi meg, hogy nézzenek már körül a szekrényben, mi az amit már nem hordanak. Ezeket beveszi az üzletébe, megbecsüli az árukat, és ennek összegét felvezeti egy számlára. Az egyenleg erejéig féláron lehet vásárolni az üzletben.
Swappis, az meg mi?
Tünde 2005-ben költözött Svédországba svéd férjével, akit itthon ismert meg. Kint a fenntartható fejlődésről tanult Uppsalai Egyetemen, gyakorlatát pedig a Sustainable Fashion Academynél (oktató és tanácsadó cég) töltötte. „Itt nagy svéd fast fashion divatóriások (H&M, Fjällräven, Acne, Filippa K) szakembereinek szervezett workshopok és konferenciák révén lehetőségem volt belelátni a divatipar árnyoldalaiba és kihívásaiba a fenntarthatóság területén. Ekkor született meg bennem az elhatározás, hogy saját vállalkozásba kezdek, és a forradalom oldalára fogok állni.”
Majd úgy döntött, ezt a témát körüljárva kezd vállalkozásba. Inspirálóan hatott rá a nagy ruhacsere nap, amelyet egy svéd környezetvédelmi egyesület (a Naturskyddsföreningen) szervez. Tünde önkéntes munkát vállalt náluk, majd, látván, hogy a ruhacsere egy működő modell, ő is szervezett egyet, ahova belépővel lehetett bejutni. A csere után a nyakán maradt egy csomó ruha, ami elfoglalta a fél lakást. Egy darabig gondolkodott, hogy mi történjen velük, majd úgy döntött, kibérel egy üres üzlethelyiséget egy plázában. A szerencséjének vagy a jó tárgyalásnak köszönhetően ingyen kapta meg a helyiséget, ahol elindult az első üzleti alapokra fektetett csere. A tulajdonosok, látván a sok érdeklődőt, megkérték, maradjon, és csinálja meg a cseréket rendszeresen.
A sikert siker követte, a 75 négyzetméteres helyiséget gyorsan kinőtték, váltottak egy jóval nagyobbra. Teltek az évek, a plázát bezárták, ezért költözni kellett. Tünde ekkor úgy érezte, ebből elég volt, és Svédország sem vonzza annyira, valamint az is egyre inkább szempont lett, hogy ott született két fia megtanuljon magyarul, és megérezze, milyen magyarnak lenni. Ezért a család hazaköltözött.
De miből jön a furcsának ható név? A swap (cserélni) szóból ered, ehhez tették hozzá az „is” képzőt a svédből. Tünde korábbi üzlete is ezen a néven futott, és nem akarván elveszíteni a nemzetközi követői bázist (mint a Fashion Revolution mozgalom, a Global Fashion Exchange vagy a Red Carpet Green Dress kezdeményezés), úgy döntött kitart emellett.
És akkor jött egy pályázat…
Sokáig gondolkodott, hogyan lehetne átemelni a Svédországban megismert programot Magyarországra, aminek jó lökést adott, hogy jelentkezett a Klímainnovációs Vállalkozásfejlesztő Akcelerátor programra, amelyet elvégzett, és ez segített beindítani az üzleti vállalkozást. Azóta eltelt egy év, és látszólag a vállalkozás életképes, van igény rá.
Hűvösvölgyből egy raktárba, aztán irány Újlipótváros
Az üzlet egy darabig a Hűvösvölgyi Szolgáltatóházban működött, de aztán onnan mennie kellett. Egy hatalmas raktárat bérelt ki Pesthidegkúton, ahol szombatonként jöhettek leadni és vásárolni az emberek. De Tünde szeretett volna egy „rendes” helyet. Így került a képbe Újlipótváros, a Raoul Wallenberg utca. Pár hét alatt kipofozta az üzletet, és már meg is nyitott. Az ötlet bevált, a bolt ritkán üres, igaz, most nyári kiárusítás van, 1000 forint minden ruha, kivéve az egyedi árasok, ennek a felét fizetik azok, akik tagok a Swappisban.
„Egyre többen jönnek azért, mert érdekli őket a környezetvédelem és a környezettudatosság, bár nyilván az ár sem utolsó szempont. Nagyon márkás dolgokból csak egy-kettő akad, de közép-felső kategória bőven” – mondja Tünde. Ez nagyjából azt jelenti, hogy kevés Guccira van esély, de a Helly Hansen, Adidas, Gap cuccok simán szembejöhetnek a vállfákon.
Tünde tapasztalata szerint hozzá azok a ruhák kerülnek, amiket első körben garázsvásárokon, bolhapiacokon nem sikerült eladni, azokat megfuttatják itt. Persze ők sem vesznek be mindent, elsősorban szezonális darabokat keresnek, fontos, hogy ne legyenek kibolyhosodva, maximum apró szakadás legyen rajtuk. Ha ezeknek megfelelnek, akkor örömmel fogadják a ruhákat, ha nem nagyon elavultak stílusban, persze. Mert bár sok ruha készül fantasztikus anyagból, sokat azért nem lehet már eladni, mert annyira más kort idéznek.
Az üzlet láthatóan jól megy, minden generáció képviselteti itt magát, és ahogy az szokott lenni, ahol sok nő jön össze, rögtön beindul a csacsogás. Én egy kabát foltjának kitisztítására kapok tippeket – köszönöm, végig próbálom –, két nő pedig arról mesél Tündének, hogy szerveztek futó klubot a suliban az anyukáknak. Megint más azt elemzi, milyen anyagból készülhetett az egyik ruha, és hogy lehet bevenni belőle, ha túl nagy lenne a nyakkivágás. Ha lenne itt egy kávégép, innen senki nem mozdulna el egész nap… bár lehet, hogy ez Tündét nem tenné boldoggá.
