Tudod, mi a különbség egy kollázs és egy szodé között?

„Ne kapcsold el, nézem, csak pihentetem a szemem.” „A védtelen torok felkínálása a fajtársban harapási gátlást vált ki.” „Ma úgy nézel ki, mint egy ballada.” Ilyen és ehhez hasonló címek szerepelnek a különböző kollázsok (vagy assemblage-ok) mellett, Kovács Andrea, művésznevén Kurszán weboldalán.

Kurszánnal egy időben kollégák is voltunk a HVG-nél, mivel 15 évig újságíróként dolgozott, idővel azonban irányt váltott és most, a munkája mellett, különleges kollázsok, vagy ahogy ő nevezi a képeket, szodék készítésével foglalkozik. A többit azonban mondja el ő maga!

„2013-ig a HVG-nél dolgoztam, de idővel az írás kikopott az életemből, az elmúlt években egyre kevesebb cikkhez nyúltam – mondta Kovács Andrea. – Az újságírás gyerekkori álom volt. Tizenkét évesen, az Öböl-háborúról szóló tudósításokat látva éreztem először, fel kellene erősíteni azoknak a hangját, akiknek nincs eszközük arra, hogy elmondják a történetüket, a fájdalmukat, a küzdelmüket. Idővel azonban már egy kicsit elfáradtam, talán bele is fásultam, mert pont ezt a szép, értelmes részét nem találtam már meg a hétköznapokban. Ma is találkozom olyan történettel, amiről eszembe jut, hogy de jó lenne megírni, és lehet, újra eljön az idő, hogy ezzel foglalkozzak, de másképp, mint korábban.”

Fotó: Neményi Márton

Az újságírói pályának búcsút intve Andrea egy kolléga- és barátnőjével közös céget alapított, ami különféle ételérzékenységgel küzdők számára kínál egészséges és finom édességeket. Jelenleg is ez jelenti a fő megélhetési forrását, mellette azonban jut ideje, és ami legalább ennyire fontos, kreatív energiája az alkotásra.

Kurszán és szodé

Andrea Kurszán művésznéven alkot, de még a hosszú ismeretségünk ellenére sem volt hajlandó elárulni az eredetét.

„Ami publikus a névadásból: mindenképpen valamilyen férfi nevet akartam, hogy elbújhassak mögé. Ma már tudom, hogy ez baromság, de eleinte ez biztonságosnak tűnt – mondta, mielőtt rátért volna arra, hogy mit jelent a „szodé”, a kifejezés, amivel körülírja a műveit. – Úgy gondoltam, ki a franc vagyok én, hogy ragasztgatok és még meg is mutatom. Zavarban voltam attól, hogy ezt kollázsnak hívjam, mert ez egy… hát… isten tudja, hogy micsoda. A szodé szót egyébként egy barátomtól tanultam, ő mondta rám gyakran, hogy milyen szodé vagyok, vagyis mohó, telhetetlen. Azt viszont már nem tudom, mikor találtam ki, hogy ezzel a szóval írom le ezeket a képeket. De olyannyira sikeres lett a kategóriaalkotás, hogy volt, aki ezzel akarta megnyerni a családi Scrabble-játszmát, és amikor a gyerekei megkérdezték, mi az a szodé, magabiztosan művészi kifejezésként hivatkozott rá. Egyébként pont ennek apropóján gondolkodtam el azon, hogy mi is pontosan a szodé. Azt hiszem, ma már számomra ez a kép és a szöveg egységét jelenti.”

A szöveg azonban csak idővel, mások biztatására került a képek mellé, akik ismerve az írással kapcsolatos múltat azt mondták, hogy segítsen befogadni azoknak is a képeket, akiknek szokatlan és bizonytalan terep a látszólag össze nem illő részek valóságtól teljesen elrugaszkodott megjelenítése.

„Fogalmam sincs, hogy az első kollázs hogyan született. Ami biztos, hogy 2015 szilveszterének délelőttjén ’raktam ki’ az első képet. Azt sem tudtam, mit csinálok, csak azt éreztem, hogy végtelenül felszabadító. Addigra már nagyon elfáradtam a szavakban, pedig világéletemben azt gondoltam, hogy azokkal mindent ki lehet fejezni. Megnyugtató volt, hogy ez ’gyomorból’ jött. Mindig azt érzem, amikor szodét csinálok, hogy nagyon zsigeri reakciók sorozata, ahol nem a fejem, hanem a testem dönt.”

Kreatív játszótér

Kurszán weboldalán nem csak a fent is említett, címszerű félmondatok szerepelnek, hanem számos alkotás mellé egy rövidebb-hosszabb novella is kapcsolódik. A szövegek és a képek egymáshoz való viszonyának értelmezése, a címadások a visszajelzések alapján egészen sokféle gondolatot indítanak el a befogadókban. Andrea sokszor „gyűjti” is ezeket, mert, ahogy mondja, nagyon szép látni, az egyéni szűrők mennyiféle változatot, értelmezést hoznak létre. Izgalmasnak tartja, hogy hány rétege lehet egy képnek: egy kollázs valakinek pornográfia, miközben más valamilyen vallási, szakrális dolgot lát meg benne.

„Nagyon élvezem ezt a részét, mert nagyon szeretem a szürreális dolgokat, bár itt leginkább a pozitív, progresszív, izgató és nem a bénító szürrealitásra gondolok – mondta. – Nekem nem esik nehezemre átszűrni magamon az ilyesmit, és jelentést, történetet társítani hozzá. Sokáig azt gondoltam, hogy másnak sem, de azért ma már látom, hogy ez nem feltétlenül van így, a szöveg vagy a cím sokaknak fontos az értelmezéshez vagy a befogadáshoz. Ezek segítenek abban, hogy kapaszkodót találjanak önmagukban, a történeteikben, az érzéseikben. Van olyan, hogy elkészül egy kép és ’kifolyik’ mellé egy szöveg a kezemből. Gondolkodás nélküli, spontán. Aztán vannak olyan mondatok, amiket egyszerűen csak szeretek valamiért és használni akarom őket. Az egyik ilyen például úgy hangzott, hogy ’be kell mennem a papírboltba, szárnyakat venni Eminek’. Ezt egy barátnőm mondta nemrég, amikor a kislányának farsangi jelmezt kellett csinálnia. Úgy éreztem, ez annyira szép, hogy ha kiemeljük a kontextusából, akkor is biztosan örömöt okoz annak, aki olvassa. De az is megtörtént, hogy egy barátommal éppen söröztünk, amikor kiderült róla, hogy antibiotikumot kellene szednie. Akkor idézte fel a nyolcvanas évek klasszikus kérdését, amit az emberek akkoriban gyakorta szegeztek az orvosnak: ’de inni lehet rá?’. Egyébként vicces, mert sokszor teljesen önkényesen adok címet, az emberek viszont megtalálják a kapcsolatot a szöveg és a kép között.”