Az univerzum születése és a festészet nullfoka – minden, amit a fekete négyzetekről tudni kell

– írta a lengyel származású orosz képzőművész, a szuprematizmus atyja, Kazimir Szeverinovics Malevics, és örömmel jelenthetjük, hogy nem a levegőbe beszélt, ugyanis tényleg festett egy fekete négyzetet (fehér alapon!), amelyet 1915-ben mutatott be Petrográdban (Szentpéterváron), az Utolsó futurista festménykiállítás 0,10 nevű tárlaton, miközben kint már dühöngött az első világháború, a cári Oroszország pedig épp hosszúra nyúlt haláltusáját vívta. Erről a műről van szó egyébként, de hát úgyis ismeri mindenki:

Kazimir Malevics: Fehér alapon fekete négyzet (Forrás: Wikipedia)

A kép az absztrakt festészet, illetve az egész korai avantgárd egyik legismertebb, legfontosabb és bizonyos értelemben legradikálisabb alkotása, a huszadik századi modern művészet (bármit is jelentsen ez) egyik kezdő- és végpontja. A totális összeomlás és a bizonytalan kimenetelű újrakezdés szimbóluma. Egy olyan tabula rasa, amely már eleve feketére van maszatolva. Vagy a festészet nullfoka, ahogy az alkotója nevezte.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak egy fekete négyzet (hangsúlyozzuk: fehér alapon!), amilyet bárki tud festeni négyéves kor felett, még akkor is, ha közben épp siklóernyőzik.

De bármit is gondoljunk róla, a Fekete négyzet forradalmi, korszakalkotó jelentőségét aligha lehet elvitatni, ahogy az is nyilvánvaló, hogy még mai szemmel nézve is egy szélsőséges állásfoglalásokra késztető, zavarba ejtő és szubverzív műalkotás; hát akkor képzelhetjük, milyen elementáris hatása lehetett több mint száz évvel ezelőtt, amikor az emberek még csak hasonlót sem láttak soha.  

Malevics Fekete négyzete az 1915-ös kiállításon, fent a sarokban, akár egy orosz ikon (Fotó: Wikipedia)

Pedig nem Malevics Fekete négyzete volt az első fekete négyzet a képzőművészet történetében.

Ami azt illeti, maga Malevics is kísérletezett már ilyesmivel nem sokkal korábban. 1913-ben ugyanis ő tervezte a komponista Nyikolaj Matyusin és a költő-librettista Alekszej Krucsonih kubo-futurista botrányoperája, a tér és az idő béklyóitól megszabadított, eljövendő anarcho-kozmikus utópia diadalát és a múlt teljes eltörlését ünneplő Győzelem a nap felett díszleteit, az egyik fennmaradt vázlat – amely kulisszaként végül állítólag meg is jelent a színen – pedig tulajdonképpen már a híres Fekete négyzet előtanulmányának is tekinthető; nem csoda, hogy Malevics később 1913-ra datálta a szuprematizmus megszületését.

A nevezetes díszletterv (Fotó: imj.org.il)

Azonban ha a fekete négyzetek (jó, négyszögek) ősanyját keressük, akkor még jócskán vissza kell menni az időben. Ráadásul az első ilyen jellegű képet némileg meglepő módon nem is egy művész, hanem egy tudós készítette. Robert Fludd misztikus filozófus, fizikus, matematikus és asztrológus volt, a lutheri és paracelsusi tanokat követő titkos társaság, a Rózsakeresztesek egyik nagy apologétája, valamint I. Erzsébet angol királynő hű alattvalója, aki egész életében megszállottan kutatta a világegyetem titkait, és 1617-ben jelentette meg élete nagy művét, az  Utriusque Cosmit  (teljes címén: Utriusque Cosmi, Maioris scilicet et Minoris, metaphysica, physica, atque technica Historia – A makrokozmosz és a mikrokozmosz metafizikai, fizikai és technikai természetrajza), amelyben többek közt ez a fantasztikus ábra található:

Robert Fludd: Et sic in infinitum (Forrás: Wikipedia)

Majdnem pontosan háromszáz évvel megelőzve Malevicsot! És hogy mit látunk itt? Hát, semmit. A fortyogó, sötét őskozmoszt, a teremtés előtti állapotot, a prima materiát, amely – mint arról a képszéli feliratok tájékoztatnak – a végtelenben folytatódik; Et sic in infinitum. Talán vannak ennél szebb képek a világon, de ambiciózusabbak nem nagyon.

Hasonlóan izgalmas az a majdnem egy teljes oldalt beborító, enigmatikus fekete téglalap, amely az angol író, Laurence Sterne különös, olykor sziporkázó, és többnyire teljesen követhetetlen regénykísérletében, a komplett posztmodern irodalmat jó kétszáz évvel megelőlegező, de igazából semmihez sem hasonlítható Tristram Shandy úr élete és gondolataiban bukkan fel, rögtön  az 1759-ben megjelent első kötetben, miután a szerző könyvbeli alteregója, Parson Yorick meghal; itt Sterne tulajdonképpen felfüggeszti az elbeszélést (hát mi mást tehetne, elvégre az imént halt meg), és a fekete oldallal átadja a stafétabotot az olvasónak. Hát, ez tényleg egy valódi, modern, huszadik századi művészi gesztus, csak éppen a 18. századból.

A fekete oldal a könyv magyar kiadásában (Fotó: szszcs)

A 19. században már nem angol különcök, hanem francia karikaturisták és humoristák vették kezelésbe a fekete négyszöget. A Cham álnéven alkotó Charles Amédée de Noé 1839-ben megjelent első könyvében (vagy akár azt is mondhatjuk, hogy képregényében), a Monsieur Lajaunisse-ben illusztrálta szurokfekete rajzokkal azt a jelenetet, amelyben a címszereplő, miután eloltotta a gyertyát, a tök sötét szállodai szobában botorkálva próbál visszatalálni az ágyához. Íme, rendkívül érzékletes:

Monsieur Lajaunisse kalandjai a sötétben (Forrás: journals.openedition.org)

 Bertall, azaz Charles Albert d’Arnoux meg azzal viccelt 1843-ban, hogy megrajzolta  La Hougue éjszakai látképét:

Bertall szurokfekete tájképe, amely elvileg Jean-Louis Petit nevű festő túlságosan sötétre sikerült képét karikírozza ki (Forrás: modernartisrubbish.com)

Noha Gustave Dorét elsősorban nem karikaturistaként, hanem mennydörgő, apokaliptikus jeleneteket megörökítő zilált, vadromantikus zseniként szokás számon tartani, azért tudott ő humoros lenni, ha akart (vagy ha ezt kívánta a megrendelő).  1854-ben, nem sokkal a krími háború kitörése után, a francia-orosz kapcsolatok egyik mélypontjának idején például szatirikus képregényt írt és rajzolt Oroszország történelméről, amelyben ekképpen mutatta be a Birodalom születését:

Gustave Doré: Az orosz történelem kezdetei a múlt ködébe vesznek (Forrás: valentinagurarie.files.wordpress.com)

És ezzel el is érkeztünk Alphonse Allais-hoz, akiről korábban már mi is írtunk. Allais elsősorban író volt, illetve hivatásos művészeti troll, az abszurd humor nagy úttörője, a dadaizmus és a szürrealizmus egyik elő-előfutára, akinek a nevéhez egyebek mellett az első hang nélküli zenemű, illetve az első monokróm képsorozat is fűződik. Habár az ötletgazda alighanem Allais egyik barátja, a bohózatíró Paul Bilhaud lehetett, aki 1882-ben az Összefüggéstelen Művészetek Szalonjának első párizsi kiállításán mutatta be teljesen fekete, minimalista festményét, amelynek kevéssé polkorrekt módon a Verekedő négerek egy alagútban címet adta, és állítólag az impresszionizmus afféle karikatúrájának szánta.

Ezt irigyelte el Allais, aki a következő két összefüggéstelen-művészeti kiállításon  – vagyis 1883-ban és 1884-ben – ugyancsak a kiállítók között volt egy egyszínű fehér, illetve egy egyszínű vörös képpel: előbbi volt a Sápadt fiatal leányok úrvacsorát tartanak a hóban, utóbbi pedig a Vértolulásos bíborosok paradicsomot szüretelnek a Vörös-tenger partján. Pár év múlva egy komplett albumot is megjelentetett, amelyben több hasonló, idióta címmel ellátott kép is szerepelt. Mint például a Bilhaud műve előtt tisztelgő, vagy azt parafrazeáló  Négerek egy pincében verekednek éjszaka:

Alphonse Allais: Négerek egy pincében verekednek éjszaka (Forrás: Wikipedia)

Aztán jó húsz évvel később jött Malevics és a fekete négyszög (ami egyébként egyik esetben sem szabályos négyzet) végre elfoglalhatta méltó helyét a művészettörténetben. Az orosz festő aztán készített még piros és fehér négyzetet is – amelyek szintén meglehetősen híresek –, majd még három verziót a feketéből. Sajnos az eredeti változatot kissé megtépázták a történelem viharai, mivel Malevics művészete nem volt kifejezetten támogatott a sztálinizmus évtizedei alatt a Szovjetunióban (illetve hát ő maga sem volt az, 1930-ban még börtönben is ült), így a kép összevissza hányódott mindenféle nyomasztó raktárakban.  

De hogy valami szórakoztató hír is jusson a végére: 2015-ben egy röntgenfelvételes vizsgálat kimutatta,hogy a Fekete négyzet alatt egy kubo-futurista, illetve egy protoszuprematista kompozíció is rejtőzik, valamint egy orosz nyelvű felirat, amit akár úgy is lehet olvasni, hogy

négerek verekednek egy pincében.

További cikkeink az avantgárd művészetekről:

• Félálomban keletkezett költészet – megnéztük a budapesti szürrealista kiállítást
• Ha már a Bauhausról is lehet táncolni, akkor tényleg bármi lehetséges
• Akkor is lehet belőlünk kortárs zeneművész, ha semmilyen hangszeren nem tudunk játszani

kiemelt kép: Steve Parsons/PA Images via Getty Images